Ültem az autómban, és vártam. Furcsa volt, mert ezekben a "randi" előtti utolsó percekben minden szoktam lenni, csak nyugodt nem. De most az voltam. Békés, és talán egy egészen picit rezignált.
Már oly távolinak hatott az egy évvel ezelőtti énem, aki lázasan készülődött a londoni szálloda Hyde Parkra néző szobájában. Jó lett volna élvezni a kilátást, az ötcsillagos kényelmet, de kitöltötte a testemet és a lelkemet az aggodalom, hogy elég jó leszek-e. Vajon le tudom-e ez alkalommal is nyűgözni Mr. Tökéletest?
Le tudtam. Keserédes győzelem volt ez, de jólesett a megtépázott lelkemnek. Mámorító volt látni a szemében, hogy zavarban van. Persze a megszokottnál kihívóbb öltözet nem volt fair a részemről, ahogy a kedvenc parfümjének illata és a barnáról szőkére váltás sem. Mind olyasmi, ami egy fokkal közelebb vitt ahhoz, hogy tudjam: levettem a lábáról. Visszagondolva egyszerre volt gyerekes és szánalmas. Pont, ahogy a reménykedéssel töltött évek hada is.
Ugyanakkor a felismerés egy pillanatra ijesztő volt. Rémítő volt megérezni, hogy itt a vége. Holott hányszor és hány éven keresztül küzdöttem azért, hogy végre megtörténjen. Istenem, hányszor képzeltem el, hogy kitépem a szívemből, és ezzel felszámolom az összes iránta táplált érzésemet. Azt az őrjítő szerelmet, ami gyakorlatilag független volt attól, hogy a világ melyik pontján élek.
Ugyanúgy utolért egy kis görög szigeten, mint a Karib-tengeren. Teljesen mindegy volt, hogy hol vagyok, vagy hogy éppen milyen ígéretesnek tűnő kapcsolatom volt kialakulóban... Egyszer csak jött egy hívás, és a világomat sem tudtam. Egy pillantás alatt elvesztem.
Habár egy idő után már nem elsőre, csak az ötödikre. De igazából csak idő kérdése volt, hogy újra elkezdjem tervezgetni a közös életünket. Helyesebben a beszélgetéseinkből - számomra - automatikusan szövődő fantáziaképet. Ami természetesen még csak köszönő viszonyban sem állt azzal, amit Mr. Tökéletes akart tőlem. Kétségkívül röhejes, hogy értelmiségi, a saját szakmájában sikeres nőként folyton bedőltem neked. A barátaim már gyakorlatilag kérdés és kérés nélkül tartották a vállukat, adagolták a zsepiket és kapartak fel a padlóról, amikor éppen úgy tartotta kedved, hogy szó nélkül eltűnsz.
Néha önmagam számára is félelmetesen ki tudtam borulni. Aztán megéreztem, hogy elértem a határt, változtatnom kell. Beletemettem magam a munkába, és reggeltől estig vittem az érdekességekre szomjazó utasokat. Idegenvezetőként - pláne szigeteken - szinte minden egyes napra jutott egy rózsaszín ködbe burkolózott nászutas pár. Hogy pocsék volt-e? Elmondhatatlanul. Főleg, mert minden alkalommal belém mart a felismerés, hogy hiába beszélsz te nekem a közös gyerekeinkről, a tóparti nyaralóról és a vadkempingezésről. Mert mi soha a büdös életben nem leszünk egy pár, nemhogy szülők!
Ahogy smink nélkül, lapos cipőben - amit nyilván egyből szóvá is tettél - kiszálltam az autóból, szó szerint éreztem, hogy valami véget ért. Felröhögtem a nyílt utcán, mert a fülemben csengtek az egyik spirituális gondolkodású barátnőm szavai. Ő mindig a karmával magyarázta a felfoghatatlan rajongásomat Mr. Tökéletes iránt.
Szerettem volna hinni neki, de nem az én műfajom az ilyen jellegű hókuszpókusz. Bár az vigasztalt, hogy sokakkal ellentétben nem őrültnek tekinti a szélmalomharcomat, hanem a múltam hozadékának, ami megkeseríti a jelent.
Ez jó érzés volt. De az még jobb, hogy a délután folyamán, miközben éppen Mr. Tökéletesnek segítettem női táskát és cipőt választani az új barátnőnek, egyszer csak megértettem, mi volt a baj velem. Velünk. Pofon egyszerű és sokkal hamarabb is eljuthattam volna ide. A "hiba" neve: FÜGGETLENSÉG! Sajnos én sosem leszek az a nő, akit bárki is öltöztethet vagy eltarthat.
Baranyai Kata novellája
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
