Egy független nőt nem lehet tárgyakkal szeretni

Már oly távolinak hatott az egy évvel ezelőtti énem, aki lázasan készülődött a londoni szálloda Hyde Parkra néző szobájában. Jó lett volna élvezni a kilátást, az ötcsillagos kényelmet, de kitöltötte a testemet és a lelkemet az aggodalom, hogy elég jó leszek-e. Vajon le tudom-e ez alkalommal is nyűgözni Mr. Tökéletest?

Le tudtam. Keserédes győzelem volt ez, de jólesett a megtépázott lelkemnek. Mámorító volt látni a szemében, hogy zavarban van. Persze a megszokottnál kihívóbb öltözet nem volt fair a részemről, ahogy a kedvenc parfümjének illata és a barnáról szőkére váltás sem. Mind olyasmi, ami egy fokkal közelebb vitt ahhoz, hogy tudjam: levettem a lábáról. Visszagondolva egyszerre volt gyerekes és szánalmas. Pont, ahogy a reménykedéssel töltött évek hada is.

Ugyanakkor a felismerés egy pillanatra ijesztő volt. Rémítő volt megérezni, hogy itt a vége. Holott hányszor és hány éven keresztül küzdöttem azért, hogy végre megtörténjen. Istenem, hányszor képzeltem el, hogy kitépem a szívemből, és ezzel felszámolom az összes iránta táplált érzésemet. Azt az őrjítő szerelmet, ami gyakorlatilag független volt attól, hogy a világ melyik pontján élek.

Ugyanúgy utolért egy kis görög szigeten, mint a Karib-tengeren. Teljesen mindegy volt, hogy hol vagyok, vagy hogy éppen milyen ígéretesnek tűnő kapcsolatom volt kialakulóban... Egyszer csak jött egy hívás, és a világomat sem tudtam. Egy pillantás alatt elvesztem.

Habár egy idő után már nem elsőre, csak az ötödikre. De igazából csak idő kérdése volt, hogy újra elkezdjem tervezgetni a közös életünket. Helyesebben a beszélgetéseinkből - számomra - automatikusan szövődő fantáziaképet. Ami természetesen még csak köszönő viszonyban sem állt azzal, amit Mr. Tökéletes akart tőlem. Kétségkívül röhejes, hogy értelmiségi, a saját szakmájában sikeres nőként folyton bedőltem neked. A barátaim már gyakorlatilag kérdés és kérés nélkül tartották a vállukat, adagolták a zsepiket és kapartak fel a padlóról, amikor éppen úgy tartotta kedved, hogy szó nélkül eltűnsz.

Néha önmagam számára is félelmetesen ki tudtam borulni. Aztán megéreztem, hogy elértem a határt, változtatnom kell. Beletemettem magam a munkába, és reggeltől estig vittem az érdekességekre szomjazó utasokat. Idegenvezetőként - pláne szigeteken - szinte minden egyes napra jutott egy rózsaszín ködbe burkolózott nászutas pár. Hogy pocsék volt-e? Elmondhatatlanul. Főleg, mert minden alkalommal belém mart a felismerés, hogy hiába beszélsz te nekem a közös gyerekeinkről, a tóparti nyaralóról és a vadkempingezésről. Mert mi soha a büdös életben nem leszünk egy pár, nemhogy szülők!

Szerettem volna hinni neki, de nem az én műfajom az ilyen jellegű hókuszpókusz. Bár az vigasztalt, hogy sokakkal ellentétben nem őrültnek tekinti a szélmalomharcomat, hanem a múltam hozadékának, ami megkeseríti a jelent.

Ez jó érzés volt. De az még jobb, hogy a délután folyamán, miközben éppen Mr. Tökéletesnek segítettem női táskát és cipőt választani az új barátnőnek, egyszer csak megértettem, mi volt a baj velem. Velünk. Pofon egyszerű és sokkal hamarabb is eljuthattam volna ide. A "hiba" neve: FÜGGETLENSÉG! Sajnos én sosem leszek az a nő, akit bárki is öltöztethet vagy eltarthat.

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Shutterstock