A hűtlenségem volt a házasságunk vége és új kezdete.

Az ember életében minimum egyszer beüt a totális krach. Amikor úgy érzed, egyetlen hatalmas csődtömeg vagy, mindent elszúrtál, amit csak ember elszúrhat. Vagy éppen veled szúrtak ki olyannyira, hogy szent meggyőződésed: innen bizony nincs visszaút. És valóban nincs. Sosem szabad megfordulni, hiszen ha visszafelé haladsz, belelépsz ugyanabba a folyómederbe, amiből így vagy úgy, de az élet ki akart mozdítani.

Ami nem is volt azért annyira hirtelen. Sok-sok előjel utalt arra, hogy van valami a levegőben. De még nem lehetett tudni, ki robbantja fel a csendet. Végül én voltam, aki a házasságunkra dobta az atombombát. Belemenekültem egy rendkívül rövid viszonyba, aminek annyi volt a jelentősége, hogy megerősítést nyert: még mindig nő IS vagyok, nem csak anya.

Ellenben a következménye ennél jóval komolyabb lett. Hiszen a férjemnek olyan mélységes fájdalmat okoztam, és akkora csalódást, hogy alapvetően nem sok esélyt láttunk a folytatásra. Az persze most - így utólag - már részletkérdés, hogy mi vezetett odáig, hogy megléptem azt, amiről sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok megtenni.

Amikor kiderült, mi történt, tényleg mindketten úgy éreztük, kirántották a lábunk alól a talajt, és a bombatámadás utáni tűz emészti fel a közösnek hitt jövőt. A holtomiglan-holtodiglant. Ültem a padlón, tobzódtam a saját nyomoromban, az általam előidézett nyomorban, és azt hittem, ettől lejjebb már csak a bánya van.

Már nem is tudom, mikor történt a fordulat. Mert sokáig úgy éreztem, már semmi sem hozhatja vissza az egykori érzéseket, érzelmeket. A férjem mindvégig kitartott, és a kezdeti haragot, tomboló dühöt, halálos csalódottságot hol a szelíd beletörődés, hol a "csakazértismegtartom" érzése váltotta fel benne. Próbálta elfogadni az elfogadhatatlant, és megtalálta önmagában azokat a hibákat, hiányosságokat, amiknek a végkifejlete ez az elkeseredett, helytelen lépés volt.

Persze ez az elején még nem tudatosult bennem, mindössze helyre akartam tenni azt a zűrzavart, ami a bensőmben kialakult. Sikerült. Sőt, több is, mint amire számítottam. Valamennyi érzelem, ami egykor ahhoz a férfihoz kötött, akivel az oltár elé álltam, új, friss erőre kapva tért vissza. Felfedeztem benne mindazt, amit korábban, éveken át hiába kerestem.

Most, hogy úgy érzem, valóban újjászülettünk, és újjáéledt a kapcsolatunk, egy fontos üzenetem lenne azok számára, akik hasonló válaszúthoz érkeztek: a hűtlenség - bármi vezet is el odáig - mindenképpen krízishelyzetet teremt egy kapcsolatban, de mint ahogy minden krízis, egyúttal a fejlődés lehetőségét is magában hordozza. Amennyiben mindkét fél nyitott rá, és kellően biztosak az alapok.

Ha hajlandóak vagyunk levonni a megfelelő tanulságot, tanulni a hibáinkból, félredobni az egónkat, nagy eséllyel képesek leszünk helyreállítani a kapcsolatot. Aminek persze az időközben megtépázott bizalom az alappillére. És ennek visszaszerzése nyilván nem megy egyik napról a másikra.

Saját példánkból kiindulva, úgy érzem, mi úgy tudtunk közösen fejlődni, hogy a házasságunk szilárdabb lett, mint valaha. Miután közel álltunk egymás elvesztéséhez, a család széteséséhez, mindent százszoros erővel becsülünk meg egymásban. És minden áldott nap hálát adunk a sorsnak, hogy mégis közös jövőt szánt nekünk.

V. Rita

Nyitókép: Shutterstock