Ne úgy szeress, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy nekem

Ritkán látlak mostanában. Nagyon elfoglalt és fontos ember vagy, nem nagyon jut időd másra a munkán kívül. Már a kapcsolatunk elején közölted velem, hogy munkamániás vagy, de akkor még azt hittem, hogy ez majd változni fog. Próbáltam mindig elragadó lenni, hogy több időt akarj velem tölteni, de te mindig csak rohansz. Néha azt érzem, minden fontosabb nálam, ez pedig nagyon fáj, mert én mindennél jobban szeretnék veled lenni.

Persze azt mondod, szeretsz, soha senkit nem szerettél így, drága ajándékokat veszel, azt gondolod, ez nekem elég, ezzel el van intézve minden. Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor a szüleimnek soha nem volt idejük rám, a szeretetüket sem tudták kimutatni, úgyhogy helyette inkább megvettek minden Barbie babát, csak hogy nyugtuk legyen tőlem. Valahogy így vagy te is velem. Azt hiszed, hogy a szerelmem megvásárolható, könnyen letudható. Néha elgondolkozom, valójában hús-vér nőre van-e szükséged, vagy egy bólogató babára, aki nem okoz sok problémát és akit elő lehet venni, ha épp ráérsz.

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, miközben rád várok. Szokás szerint késel, én pedig érzem azt a gombócot a torkomban, amit gyerekkoromban éreztem, amikor hiába vártam, hogy apu időben hazaérkezzen és még felolvasson egy mesét az ágyamban. Úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, vajon fog-e valaha valaki úgy szeretni, ahogy én vágyok rá?

Ekkor megszólal a telefon, írsz, hogy itt vagy a ház előtt. A kocsi előtt vársz egy nagy csokor vörös rózsával, már majdnem meg is hatódok, amikor sietve közlöd velem, hogy ne haragudjak, de közbe jött egy fontos meló, hagyjuk ki most a sétát, inkább feljössz, töltsünk együtt egy kis időt, aztán menned kell. Teljesen leforrázva érzem magam, iszonyú csalódott vagyok. Úgy érzem magam, mint valami hülye, aki kirittyentette magát a pasijának, aki igazából csak egy légyottra vágyik és már menne is tovább.

„Nem bírom ezt így tovább" – mondom és te felkapod a fejedet. Nem érted, mi bajom van. Hisz úgy érzed, mindent megteszel értem. Minden héten kapok legalább egyszer egy hatalmas virágcsokrot, néha hozol csak úgy egy parfümöt, drága éttermekbe viszel és már lefoglaltál egy hét nyaralást is egy négycsillagos szállodába. Mi kell még? Hisz te szóltál előre, elfoglalt üzletember vagy, nincs sok időd, te ajándékokkal tudod kifejezni a szeretetedet.

Leforrázva állok előtted, magam előtt látom apámat, amikor azt mondja: „Nem tudok most játszani veled, hát nem látod, hogy állandóan dolgozom? Érted és anyádért teszem. Hogy lehetsz ennyire hálátlan?" Hirtelen egy esetlen kislánynak érzem magam, aki bármit megtenne annak a férfinak a szeretetéért, aki előtte áll. De tudom és érzem, hogy ez reménytelen. Elérhetetlen vagy, mint az apám volt és hiába ragaszkodom hozzád görcsösen, te valójában észre sem veszel.

Megkérdezed, mégis mit akarok, mi tenne boldoggá. Én pedig naivan elkezdem sorolni, hogy egy hosszú séta a Duna-parton, egy éjszakába nyúló beszélgetés, közös sorozatnézés, találkozni a barátaimmal, néha csak úgy spontán leugrani a Balatonra. Ahogy beszélek, lopva a telefonodra nézel, látom, hogy türelmetlen vagy, nincs kedved az egész lelkizéshez. Ekkor már tudom, hogy feleslegesen jártatom a számat. Legördül egy könnycsepp az arcomon, visszaadom a csokrot, egy puszit adok az arcodra, majd szó nélkül hátat fordítok. Én nem ilyen szeretetre vágyom.

Nyitókép: Shutterstock