Korai petefészek-kimerülés: amikor a testem csak imitálja, hogy nő vagyok!

Ráadásul időnként olyan furcsán nem jól vagyok. Az elmúlt évben egyre többször kaptam magam azon, hogy valami nincs rendben. Ám ilyen még, hogy három hónapig késsen, soha nem fordult elő. Mindenfélét olvastam a neten. Minden baj elképzelhetőnek tűnt. Aztán megnyugtattam magam, ráfogtam a stresszre. Mostanában mindenen rettenetesen felidegesítem magam, a munkahelyemen állandóan küzdök, nem csoda, ha felborul a szervezetem. Pasi sincs a láthatáron, a hétvégi bulikban maximum a flörtölésig jutok - de tulajdonképpen nem is lenne energiám belépni egy kapcsolatba.

Viszont Teca barátnőm egyik nap mégiscsak megijesztett. Egy helyen dolgozunk, így néha napközben is összefutunk. Nem akartam neki elmondani, de aztán csak kiszedte belőlem, mi a baj. Először vicceltünk, hogy úgysincs pasi, így tulajdonképpen mindegy, működnek-e a női dolgok, de aztán eszébe jutott, hogy egy másik cégnél egy lánynak pont így kezdődött valami nagyon rossz. Úgyhogy gyakorlatilag elzavart a nőgyógyászhoz.

"Maga még nagyon fiatal, úgyhogy lehet, hogy nehezen feldolgozható, amit mondani fogok" - kezdte. Végem volt. Ami ezután következett, olyan volt, mintha valami sci-fi-be csöppentem volna. Az orvos ugyanis azt mondta, nem vagyok beteg - hanem olyan, mintha klimaxolnék. "Ne már, harmincegy évesen ez nem lehet, ez valami vicc!" - nevettem fel kínomban.

Hát nem viccelt. Mondta a pontos orvosi nevét is a bajomnak: korai petefészek-kimerülés. Azt hittem, elájulok. Egészen eddig nem gondoltam rá, hogy mi lenne, ha nem lehetne gyerekem, hiszen jóformán életem sem volt. Ám attól, hogy ez valószínűleg mostantól tény - a testem harmincegy évesen "elszáradt", életadásra képtelen és már csak imitálja, hogy nő vagyok -, na, ettől tényleg kiborultam. Most fogalmam sincs, mi lesz.

Annyira reménytelennek és semmitmondónak látom az előttem álló életet, hogy alig tudom összeszedni magam. Eddig, ha néhanapján belekeseredtem abba, hogy milyen magányos vagyok, valahogy mindig megvigasztalt a tudat, hogy még van időm, még bármi lehet. Ám most? Jó, persze, nem vagyok halálos beteg, élni fogok, és nem tudhatom, mit hoz az élet, de mégis. Mintha elvesztettem volna a legfontosabb részem. Harmincegy éves vagyok, könyörgöm - hová lett az a húsz év, ami eddig még előttem volt?! Mi minden történhetne még húsz év alatt!

Úristen, most jöttem rá, hogy az anyám, aki 53 éves, még nem is klimaxol. Ez most valahogy még erősebben megütött. Hiába beszélt az orvos mindenfélét hormonpótlásról, egyebekről, a lényeg mégiscsak az, hogy a testem nőként nemet mondott rám. Ezt pedig, azt hiszem, képtelen vagyok elfogadni.

Réka történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock