Titkaim egyetlen őrzője vagy, mégsem neveznélek barátomnak!

Kíméletlenül zúdítja rám a szavak tömkelegét, amiknek nem sok jelentősége van, mégis olyan átéléssel magyaráz, hogy tőle még a blabla is értelmet nyer. Szóáradatát megtörve mutogatja a "frissen szerzett izmait", amik hetekkel ezelőtt még nem is léteztek. Nem meglepő, hogy mellette mindig nehéz feladat érdeklődő tekintettel figyelni és némán hallgatni. Így néha-néha elvesztve a kontrollt kiül a mosoly az arcomra.

Miközben már csak nézem őt, és fogalmam sincs, miről beszél, gondolataim elkalandoznak. Azon töröm a fejem, hogy biztosan csak egy isteni csoda által vagyunk mi már tíz éve barátok. Nem lehet másképp, hisz egymás totális ellentétei vagyunk.

Akármennyire is próbálok ellenállni az érzésnek, be kell, hogy valljam: nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. Olyan, mint egy józanító csodaszer, mint egy igazságosztó hang a fejemben. Nem sok időt hagy arra, hogy a rózsaszín felhőben úszkáljak, arra meg végképp nem, hogy olyan emberekre áldozzak energiát, akik nem érdemlik meg. De mindenekelőtt a "legjobb" tulajdonsága, hogy tudja, mikor kell visszavonulót fújni és egy időre észrevétlenül eltűnni az életemből.

Megrémiszt az érzés, ha belegondolok, hogy ő az egyetlen ember, aki előtt az életem nyitott könyv. Ő eredeti kivitelben látja az erkölcsök nélküli, sebezhető énemet. Előtte nem kell erősnek mutatnom magam, nem kell mosolyognom, ha épp egy világ törik ketté bennem. Ő sosem bántaná levetkőzött lelkem. És ő továbbra is csak mondja, és mondja... Majd a témába nem illő kérdésemmel egy csapásra elapasztottam az eddigi szóáradatát.

Csak nézett, és nem mondta ki, pedig mindketten tudtuk, hogy ez a valami több mint barátság. Talán úgy fogalmaznék, hogy a kapcsolatunk a kegyetlen őszinteség, a vad szex és a kötődés keveréke. Egy olyan megfogalmazhatatlan, erkölcstelen kapcsolat ez, ami sosem válik igaz barátsággá, de a szerelemtől is mérföldek választanak el minket.

Mióta ő az egyik legfontosabb építőkockája az életemnek, egyértelművé vált számomra, hogy egyetlen másik kapcsolatom sem a teljes valóságra épül. Mintha egy görbe tükröt tartanék nap mint nap a külvilág felé. Senki nem láthat teljes egészében, csak egy bizonyos részem tekint vissza rájuk. Olykor az erős nő, máskor a hős szerelmes vagy az igazságosztó. De mi ezzel a probléma? Nem gondolom, hogy létezne a világon olyan ember, aki kertelés nélkül odadobná másoknak a cenzúrázatlan, valódi énjét.

Majd válaszolt... "Nem tudom... barátok, és több annál, de ezáltal kevesebb is." Meglepett a válaszával, hiszen ennyire bölcs mondat ritkán hagyja el a száját, vagy talán még nem is hagyta. Majd folytatta:
"Te vagy az egyetlen olyan ember, aki ismeri minden titkomat! Ha nem lennél, hiányoznál!"

Majd jött a heuréka érzés! Tudom, mi ez! Egy átvághatatlan, neverending tabu valami, minden, és mégis semmi. Én vagyok az az ember, akinek a legfontosabb poszt jutott az életében. Titkai őrzője vagyok. Mindamellett az az ember, aki mindig a háttérben figyel majd, és meghallgatja, aki lesben áll, ha segítség kell, akit nem zavar, hogy nap mint nap más ajtaján lép be.

Cserébe önző módon azt akarom, hogy az életem részese legyen. Akarom, hogy örökké cipeljük egymás tetteinek súlyát, mert bármilyen nehéz legyen is, közel sem annyira az, mintha egyedül kellene cipelnem!

Juhász Barbi

Nyitókép: Shutterstock