Inkább a magány, mint rossz kapcsolat!

Nem akarok megalkudni. Ez az első - és betonba döngölt - szabályom. Már elmúlt az az idő, amikor azt mondtam: hát lehet, hogy nem a leg..., de "jóvanazúgy". Mindenkinek van egy mércéje. És bizony hajlamosak vagyunk különböző külső kényszereknek megfelelni, ami miatt megalkuszunk. És a toleranciánk vagy az elfogadásunk túlzott mértékét már nem is látjuk, mert mindenképpen kell valaki.

Aztán - még ha a kapcsolat működik is - egyszer csak megállunk, és mélán bámulunk a mellettünk létező egyénre, hogy ez meg mi a jó francot keres itt. Amikor egyáltalán nem ugorja meg azt a mércét, ami bennünk van, amire igényünk lenne.

Hiába tárogatod előttem ki a kétszárnyút, ha egy hétköznapi vita során olyan mocskos a szád velem, hogy képzeletben cikázom a mosószappan és a levendulás tusfürdő között, melyikkel is öblíteném ki ajkaid közül a bzdmegeket. Na, és az egyéb genitáliákat felsoroló szavakat, neadjisten amikor a felmenőimet emlegeted. Ha eldurvulsz, még a hypo is eszembe jut...

A tisztelet a normális kommunikációnál kezdődik, és erősen belülről eredeztethető, köszönhetően a jólneveltségnek. Nem attól leszel a falu bikája, hogy az édesanyámat egy bizonyos ősi mesterség művelőjének titulálod. Az én szememben ettől csak kevesebb leszel, és a vita csitultával hiába jössz úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mert legfeljebb a középső ujjammal mutatom meg, merre az ajtó.

Nem engem keresel, ha megpróbálsz hülyének nézni. Hiába hozod kazal számra a virágot és a csokihegyeket, hiába imádsz látszólag, ha elkövetsz valami marhaságot. Uram bocsá' a saját szememmel látom, hogy chatelsz egy ellenkező neművel, és amikor finoman rákérdezek, te megpróbálsz meggyőzni arról, hogy ne a saját szememnek higgyek, hanem neked. Ez magasfokú hülyének nézés, egészséges ember ezt nem tűri. Tehát ha ebben tízpontos vagy, a kaput is megmutatom, ahol kiballaghatsz az életemből, nem csak az ajtót.

Ha ismerkedéskor erre rákérdezek, és te nekiállsz finomítani a valóságon, csak azért, hogy a magadénak tudhass, aztán van pofád hagyni, hogy beléd zúgjak, és csak utána ereszted ki a feketelevest... Ha későn kell szembesülnöm azzal, hogy kőkeményen csavarod a jointot, vagy iszod literszám a whiskyt, netán kitámasztott szemhéjjal játszol végig három napot, akkor nem engem keresel.

Lehetne még folytatni a sort. Mi, nők, nem a tökéletest keressük. Nem azt, aki papucs, vagy szemellenzőt hord, és mi vagyunk neki az atyaúristen. Elhiheted, az a sok gyönyörű, okos nő nem azért van egyedül, mert olyannyira magasra teszi a mércét. Egyszerűen csak megvan bennük az a bizonyos normalitásra vágyó mérce, amit ebben a világban nagyon kevesek ugranak meg.

Ez mindenkinél más, én csak párat soroltam fel, amiről azt gondolom, meglehetősen alapvető, hogy ne műveld. És az ilyen nők, akiknek vannak "igényei", inkább az egyedüllétet választják, mint a görcsbe rándult gyomrot, ha jelez a telefonod.

Inkább vállalják a magányt, mint hogy a betépett arcodat bámulják, vagy a piától üveges tekintetedben keressék a maradék eszed, vagy letuszkolják a gyomrukig a torkukban keletkezett gombócot a mocskos szavaid után. Mert ez a mérce az alap. Alapja egy lehetségesen jól működő kapcsolatnak, és hosszú távon meghálálja magát.

Nyitókép: Shutterstock