Ha a férfi a döntéshozó, akkor én csak elnyomott nő lehetek?

Aki hatással van az életünkre, mert nem fél döntéseket hozni. Ő a biztos pont, akire támaszkodhatunk, akinek a karjaiba omolhatunk, és nem kell attól rettegni, hogy az első adandó alkalommal visszaél a bizalmunkkal.

Detti kérdezte tőlem: "Ciki, hogy arra vágyom, hogy a férfi legyen az erősebb és a dominánsabb? Mert engem nem zavar, ha úgymond ő a döntéshozó, amíg persze nem nyom el és ad a szavamra." Mint kiderült, másnak is feltette ezt a kérdést, és főleg hideget kapott, semmint meleget.

Pedig nincs baj Detti gondolkodásával - sem az önbizalmával. Igenis egészséges önértékelése, önbecsülése van, nagyon is tiszteli magát, és van egyénisége. Csak éppenséggel van egy nagyon is érthető és megvalósítható vágya. Ha megnézi a szülei, nagyszülei, de akár a dédszülei kapcsolatát, imponál neki az akkori férfikép. A férfi a családfő, a magabiztos és erőskezű teremtés koronája, aki két kézzel vezeti családját. Nem álltak elnyomás alatt, nem voltak megfélemlítve, mindenki egyenrangúnak számított.

Mégis a férfi volt a főnök, amikor annak ott volt a helye és ideje. Mindenkinek megvolt a maga "hatásköre", amely felett abszolút rendelkezhetett. Még a vikingek is előszeretettel kérték ki asszonyaik véleményét a nagyobb döntések előtt. Ám ettől még ők voltak azok, akik utat törtek az ismeretlenbe, majd átvezették az úton a családot. Ugyanis megvolt a kölcsönös bizalom - ahogy a nagyszüleink idején is.

Akkoriban az erős, határozott férfi volt az érték. Neki járt a tisztelet és a megbecsülés. Persze ezt ki is kellett érdemelni. Ám aki végigjárta a férfivá válás rögös útját, az tekintélyt szerzett, és kivívta a nők elismerését, csodálatát. Márpedig a próbákat kiálló akaraterős férfi ma is imponáló. Nem véletlenül lettünk így kitalálva, mi, emberek. A férfi a védelmező, a nő támogató. Nem lesz kevesebb egy nő, mert elengedheti magát, és nem kell mindig erősnek lennie. Miként a férfinak is szüksége van arra, hogy időnként bizonyíthasson.

Az, hogy valakinek beleszólást engedünk az életünkbe, hogy merre kormányozzuk életünk hajóját, még nem jelenti azt, hogy behódoltunk. Csupán azt, hogy nem akarunk egyedül lenni. Vagy legalábbis mindent egymagunk intézni. Természetes, hogy vágyunk egy másik hajóskapitányra, aki méltó társunk lesz. Néha igenis jólesik elvonulni a kabinba és élvezni a pihenést. Tudva, hogy a társunk vigyáz a hajóra, nem ver át, nem lázad fel, hanem tartja magát ahhoz, amit megbeszéltünk.

Jólesik az érzelmi biztonságban szusszanni egyet, majd megújult erővel leváltani a társunkat, ha szükség van rá. Ő pedig legyen képes a szeretettel teli alázatra, és tudjon engedni az igazából. Ne féljen átadni a kormányt a nőnek! Vagy akár ott is maradhatunk mellette csendben, figyelve, ő hogy csinálja. Hiszen mindannyian másképp vezetünk, irányítunk, más módszerekkel haladunk előre. De ahol kölcsönös tisztelet és fejlődni vágyás van, ott a kapitányok rengeteget tanulhatnak egymástól.

Lehet, hogy ezt nem értik meg azok a nők, akik a saját szájuk íze szerint alakítják a "döntéshozó" és a "domináns" szavakat. Aki maximálisan átengedi magát egy férfi irányításának, az fúj, fúj. Pedig nem történt behódolás, nem azt mondta: mától uram és parancsolóm vagy, azt teszem, amit mondasz. Csak rálelt egy érett társra, akiben megbízhat. Úgy lejthet vele akrobatikus táncot, hogy tudja: bármi is történjék, nem engedik el. A férfi kezei között igazi, törékeny, finom nő lehet, akit óvnak és becsülnek.

Nyitókép: Shutterstock