Levél a férfinak, aki majdnem szeretett

Rosszkor találkoztunk, előbb kellett volna. (Vagy talán soha.) A legsérültebb énjeink léptek interakcióba egymással. Rengetegszer szakítottunk, aztán megint összejöttünk, de ismét csak pár hónapig bírtuk - és ez így ment két éven át. Utólag visszagondolva nem értem, miért elégedtem meg azzal a kevéssel, amit adtál. Miért repkedtem két méterrel a föld felett, miért szerettelek mindennél jobban?

Korábban mindig olyan pasikat fogtam ki, akik hosszú távon nem voltak képesek lekötni a figyelmemet. Egy idő után fel is adtam a keresést. És akkor jöttél te... Tökéletesnek láttalak, és elképesztően izgalmasnak. Őrülten imádtalak, és mindennél jobban vágytam arra, hogy ugyanígy érezz. De nem vetted észre, hogy mi zajlott bennem, mert el voltál foglalva a saját sebeiddel. Azt sem láttad, hogy minden alkalommal kicsit belehaltam a találkozásainkba, és nagyon fájt, amikor hazavittél.

Sosem akartad, hogy nálad aludjak, én pedig elfogadtam a feltételeidet. Sokáig hittem kettőnkben, de rá kellett ébrednem, hogy már az elejétől fogva hamis illúziókat kergettem. Tudom, hogy kötődtél hozzám, mégis sok mindenből kizártál, ami számodra fontos volt.

Sokáig harcoltam kettőnkért, aztán be kellett látnom, hogy leküzdhetetlen akadályba ütköztem. Ez a kapcsolat meghalt, mielőtt kivirágozhatott volna. Megrázó volt felismernem: a szemedben sosem lettem volna elég jó ahhoz, hogy kiérdemeljem a szerelmedet. Sajnálom, hogy azt gondoltam, rád bízhatom a lelkemet, a testemet, az érzéseimet. Sajnálom, hogy túlszerettelek.

Szakítanom kellett, de hidd el, ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit azzal okoztam volna magamnak, ha veled maradok. Mert a "majdnem barátnő" státusznál nincs rosszabb - én ezt egy életre megtanultam. Lassan gyógyulok, és csak remélni tudom, hogy a sors az utamba sodor valakit, aki igazi társam lesz.

Nyitókép: Shutterstock