Pesti fiú - vidéki lány: túl nagy a szakadék közöttünk...

Ilyen Pest egy kívülálló szemével az első hónapban. Ilyennek láttam én is - egy folyton zajos városnak, ahol ha be akarsz ülni egy felkapottabb bárba, jobb, ha előre foglalsz magadnak helyet. Aztán az első hónap izgalmas pillanatainak lecsengése után jött a fordulat: az első randi. Vidéki lány a tősgyökeres pesti sráccal. A két véglet találkozása ébresztett rá: nem fog számítani, hány hónap telik el, lélekben mindig is vidéki maradok.

A tányéron lévő szárnyasról az jut eszembe, ahogy gyerekként sikítva futottam a kakas elől nagymamám kertjében - míg ez az édes fiú azt magyarázza, merre van Csepel... Aztán, mikor a nővéremék kertjében sokkos állapotban néztem, hogy folyik a vér a levágott tyúk torkából. Később már nevetve, talpig vizesen álltunk ugyanabban a kertben a sógorommal, kezünkben egy-egy pisztolyfejes locsolóval, a nyári forróság közepén.

Ültem a Rákóczi utca egyik fancy bárjában, és minden gondolatom a magány szürke ködfátyoljában úszott. Kibámultam az ezernyi színekben villódzó városra, és szerettem volna otthon lenni... Ülni az ágyon, ostoba mémeket olvasni és megbeszélni a lakótársammal egy pohár bor mellett, hogy milyen volt a mai munka. Szerettem volna felhívni a családomat és hallani a hangjukat.

Néhány óra jófejkedés után kértem, hogy menjünk el onnan. Hazudtam, hogy nem hallom őt rendesen a zsivalytól, pedig a valódi ok egészen más volt: a másik asztalnál ülő baráti társaság. Hangosan énekeltek a szülinaposnak a meglepetés torta mellé, és én mosolyogva néztem őket, hiszen nekem is olyan sok szeretni való barátom van - otthon. Ez a gondolat pedig csak fokozta a honvágyamat. Minden barátom messze van tőlem, haza sem tudok menni hozzájuk, pedig pár nap, és én is ünnepelek. Egyedül.

Az utcára kilépve sejtettem, hogy sétálni akar majd. Vajon tudja, hogy nálunk, a városban nincs olyan busz, ami hajnalban is jár? Vajon érti, miért nem akarok már andalogni? Ha hazavinném, talán fel sem fogná, miért üres a városkánk szombat délután fél kettőkor, és hogy nekem ez ugyanolyan természetes, mint neki az, hogy hajnali fél kettőkor felszáll a négyes villamosra.

Néztem a csillogó barna szemeit, és szinte magam előtt láttam a múltját, ahogy mesélt. Elmondta, milyen rosszcsont kölyök volt - de még sosem evett hagymás vért. Néztem a széles mosolyt az arcán, ahogy a szája körül kis gödröcskék lesznek, és nem értettem a vidámságát.

Egy háztömbnyi séta után kértem, hogy menjünk haza. Az úton néha összeütközött a vállunk, ahogy kikerültem a járdán valami gyanúsat, ám egy pesti hónap után már fel sem tűnik, hogy ez is érintkezés. A napi rohanásban egymáshoz érünk, és szaladunk is tovább. Nincs idő elnézést kérni vagy kikerülni a másikat.

A randi öröm helyett csak kétségeket és honvágyat ébresztett bennem. Ma viszont meglátogatott egy otthoni ismerősöm. Másfél óra feltöltődést adott a közös kávézás. Viccet csináltam abból, milyen magányos itt az élet, és hangosan kacagtunk a nehéz pillanatokon. Talán ő is ideköltözik majd, hogy együtt sírjunk és nevessünk. Ám addig maradok én meg Pest - és ez a nehéz, nyomasztó kapcsolat közöttünk, míg az egyikünk meg nem törik és el nem fogadja a másik különbözőségét...

Nyitókép: Shutterstock