Bárcsak büszke lenne rám a férjem...

Az autó lámpája felvillan, majd elalszik, ahogy a nő megnyomja a riasztó gombját. Szórakozottan zsebre teszi a kulcsot, maga elé tereli a gyerekeket. Kezében szatyor, magas sarkú cipője kopog a járdán, arcán látszik, mélyen a gondolataiba merül. Kis park mellett haladnak el – zsebkendőnyi természet az ember alkotta kőtenger közepén, amelyben bánatosan ülnek a zöld bokrok. Az egyik sorháznál megállnak. Sápadt púderszínű, jobbra tőle egy halványkék, balra okkersárga - a színekkel igyekeztek barátságossá tenni az egyhangú házak sorát. Megállnak egy pillanatra, előkerül a kulcs, mindhárman belépnek az üvegbetétes ajtón. Cipők kerülnek a szekrénybe, kabátok a fogasra, a gyerekek megölelik az apjukat és szaladnak játszani a szobájukba.

- Szia – köszön a férj – későn jöttetek.

- Szia – nyújtja arcát csókra a nő – elhúzódott az utolsó értekezlet.

- Mi lesz a vacsora?

- Paradicsomos spagetti – mutatja fel a nő a szatyrot és megindulnak az amerikai konyhás nappaliba. A pultra pakolja a hozzávalókat, lábast vesz elő, vizet enged bele, a tűzhelyre teszi.

- Milyen napod volt? - kérdezi a férjét, aki leült a pult mellé, ami elválasztja a konyhát a nappalitól és egyben étkezőasztalként is szolgál.

- Nagyjából a szokásos. Lassan több időt töltök meetingeken, mint programozással. Kérsz egy pohár bort?

- Igen, köszönöm - serpenyőt vesz elő, paradicsomlét önt bele, megfűszerezi. Férje a hűtőhöz lép, előveszi az üveget, két poharat, mindkettőjüknek tölt. Az egyik poharat leteszi a konyhapultra a felesége mellé. A nő háttal áll neki, válla felett néz hátra, úgy mondja:

- Képzeld, ma kihirdették, ki nyerte el a főosztályvezetői pozíciót.

- Nyilván Antal! – mondja a férfi, kezében a borral, amit épp megszagol. – Mindig férfiak kapják az ilyen pozíciókat. Igazságtalan tudom – kortyol a borból. – Ez még mindig nagyon finom! Ne is törődj vele – emeli újra szájához a poharat.

- Én nyertem el – fordul felé az asszony. A férfi keze megáll a mozdulat közben. Meredten nézi a feleségét. Nem szól. Keze újra mozdul, nagyot kortyol a borból.

- Hogy érted ezt? – kérdezi végül.

- Úgy, hogy megkaptam az előléptetést! – húzódik széles mosolyra a nő szája. Kezét megtörli a konyharuhába, magához veszi a borospoharát, koccintásra nyújtja a férfi felé. Férje egyik lábáról a másikra áll.

- Beszéljük ezt meg – mondja végül.

- Hogy érted, hogy beszéljük meg? – néz rá értetlenül az asszony.

- Micsoda? – néz rá megrökönyödve az asszony – Hiszen egészen eddig támogattál, hogy persze, adjam csak be a jelentkezést!

- De nem gondoltam, hogy elnyered! – csúszik ki a férfi száján.

- Mi az, hogy nem gondoltad, hogy elnyerem? – emeli fel a nő a hangját.

- Úgy értem... Nem tudom. Szóval elméletben persze, jó ötletnek tűnt, és okos is vagy, meg is érdemelnéd, meg minden. Jó, ha az ember megméretteti magát és... Úgy gondoltam, a pályázók közt van, aki régebben dolgozik ott, egyelőre úgyis inkább őt léptetik elő. Nem gondoltam, hogy azonnal Téged és...

- Hát ez agyrém! – csapja le a pultra a boros poharat a nő. – Én azt hittem, hogy ma ünnepelni fogunk! Erre Te ki vagy akadva, mert előléptettek?

- Nem, dehogy – lép hozzá a férfi - félreértesz! Én nagyon-nagyon büszke vagyok Rád! Én csak azt mondom, várjunk vele pár évet. Amikor a gyerekek nagyobbak lesznek. Így is rengeteget dolgozol. Egy héten jó, ha kétszer van időd főzni. Szerintem a család nagyon fontos. Egy nőnek a család legyen az első. Anyám is ezt mondja.

- Anyád? – kérdi emelt hangon a nő – Most arról az anyádról beszélsz, aki napi tizenkét órát dolgozik a kórházban, még hétvégenként is, aki soha egyetlen anyák napi ünnepségre nem jutott el a munkája miatt?

- Nos, igen. Pont ezért. Mert...

- De hiszen eddig ódákat zengtél anyádról! Hogy micsoda karriert futott be!

- Igen, persze, de az más.

- Mit értesz az alatt, hogy az más?

- Mert neki muszáj volt! Egyedül nevelt bennünket és...

- Tizenhárom éves voltál, mikor elváltak!

- Jó igen, persze, de... Igazából addig se számíthatott apámra, hiszen tudod!

- Azt hittem, neked fontos, hogy mindketten dolgozunk.

- Persze, nagyon fontos.

- Azt hittem, büszke vagy a karrieremre.

- Persze, hogy büszke vagyok.

- Akkor miért nem örülsz velem az előléptetésnek?

- Nagyon örülök neki... - nyúl a férfi a boros poharához – csak várjunk vele néhány évet. Amíg a kölykök nagyobbak lesznek. Szükségük van rád.

- Megoldjuk majd – fordul a tűzhely felé az asszony, spagettit tesz a forró vízbe.

- Mégis hogyan? – kortyol a borból a férje.

- Majd beosztjuk, hogy mikor, ki megy értük...

- Akkor felveszünk egy gyermekvigyázót.

- Hogy micsoda? Neked elment az eszed? Egy vadidegen vigyázzon a gyerekeinkre?! – fakad ki a férfi.

- Már megbocsáss – perdül meg a tengelye körül a nő, hogy szembe kerüljön a férjével – úgy emlékszem, nem túl rég azt mondtad, idézem: „Anyám nagyon okos asszony, rengeteget köszönhetek neki. Mindig idegen nyelvű gyerekvigyázónk volt, így megtanulhattam németül és franciául." Hm? – A férfi a borospohár szárával játszik, zavartan áll egyik lábáról a másikra, homlokát ráncolja. Végül kiböki:

- Az egészen más!

- Mégis miért más?! – kérdezi dühösen az asszony.

- Mert... mert azok teljesen más idők voltak. Most másként mennek a dolgok. Úgy értem, neki muszáj volt dolgoznia, és ha már így alakult, nagyon okosan oldotta meg. És itt a muszáj szón van a hangsúly!

- Értsd már meg! Most tudom megalapozni a karrierem. A gyerekek fel fognak nőni, meglesz a saját életük. Én is szeretném a sajátomat élni!

- Teljesen megértelek – feleli a férje.

- Na, akkor jó – mondja az asszony és visszafordul a konyhapulthoz. Egy darabig az ételkészítéssel foglalkozik, néha bele-belekortyol a borba. A férfi közben megissza a sajátját, újra tölti a poharát. – Jövő hónap elsejétől már az új beosztásomban fogok dolgozni.

- Nem! Nem! Nem érted?! – kiabál a férfi – Szóba sem jöhet! Nem fog menni! Mit nem értesz ezen?! Ki lesz a gyerekekkel, mi lesz a háztartással?

- Majd elosztjuk a házimunkát.

- Akkor felveszünk valakit.

- Micsoda? Te teljesen megőrültél?! Egy vadidegen ember keverjen a lakásunkban?! – A nő dühösen fújtat egyet, odacsapja a fakanalat a konyhapultra és megfordul:

- Neked mégis mi a franc bajod van? Elárulnád?! – meghúzza a borospoharát, egy hajtásra kiissza belőle az italt, majd újratölti, megint iszik. – Idézet tőled újra, oké? „Anyám nagyszerű és bölcs asszony! Remekül helytállt a munkájában, fantasztikus karriert futott be. A házimunkát pedig egyszerűen kiszervezte. Így neki csak a munkájára kellett koncentrálnia. Nagyon sokan nagyon sokat köszönhetnek neki."Ezt Te mondtad! Nincs három napja! Mikor vendégeink voltak.

- Igen persze – túr bele a férfi sűrű hajába – de az teljesen más!

- Mi a francért más?! – lép hozzá közelebb a nő – Megmagyaráznád, hogy miben más? Miért más?!

- Mert hát... mert ő orvos!

- Igen?

- Mit nem értesz ezen? Felelősségteljes munkát végez! Embereken segít! Még jó, ha az ő kvalitásával inkább ennek szenteli az idejét, mint a mosogatásnak, meg a padlófényesítésnek...

- Na, nekem ebből elegem van! – kiabál az asszony – Az én munkám ezek szerint értelmetlen, az én kvalitásom arra való, hogy mosogassak és padlót fényesítsek?! – odalép a férfihoz, mutatóujját a mellkasának szegezi – Ezt gondolod rólam? Ezt?!

- Nem, dehogy... - hebegi a férfi.

- Pedig ezt mondod, basszus!

- Muszáj neked kiforgatni a szavaim?

Az asszony hátrébb lép tőle egyet, megfordul, visszamegy a gáztűzhelyhez. Megkeveri a spagettit, aztán a szószt.

- Fogadd el – mondja csendesen – elsején az új pozícióban kezdek.

- Nem! – ordítja a férfi – Értsd már meg, ez lehetetlen! Ez a közös életünk! Felelősséggel tartozol a gyerekekért, a házasságunkért, nem hozhatsz ilyen döntéseket csak úgy! Pláne nem egyedül!

- Amikor beadtam a pályázatot biztattál.

- Nem érted? Álmomban sem gondoltam, hogy megkapod!

- Á! – fordul vissza felé ismét az asszony – Megint itt tartunk!

- Nem tartunk sehol! Az isten verje meg!

- Nos, ebben igazad van. Nem tartunk sehol... Vedd tudomásul, elsején kezdek.

- Nekem ebből elegem van! – ugrik fel a székről a férfi. Kiviharzik az előszobába, majd nem sokkal később csapódik a bejárati ajtó. Az asszony egy székre rogy, keserves sírásra fakad. Két kis fej jelenik meg a nappali ajtajában:

- Megint kiabáltatok anyu! Hol van apu?

- Azt hiszem – törli meg a szemét az asszony – elment a nagyihoz.

Nyitókép: Shutterstock