Mielőtt igent mondok neked, tudnom kell...

Olyan kérdésekre, amikre tudom vagy sejtem a választ, de a te szádból kell hallanom. Ezekben a kérdésekben minden félelmem, vágyakozásom, kétségem, gyarlóságom benne van - ízlelgesd őket olyan simogató megértéssel, ahogy irántam viseltetsz.

Tudsz-e megbocsátani? Hát felejteni? És megbocsátod, ha én nem tudok felejteni? Tudsz-e bocsánatot kérni akkor is, ha neked van igazad - és megállod-e, hogy később felhánytorgasd? Én nem tudok nem vissza-visszanyúlni a múltba. Bocsásd meg ezt nekem!

Vajon az az apatípus vagy, amelyik mellett öröm lesz anyának lenni? Aki meggyújtja a vaníliás gyertyát a kádfürdőmhöz, és leköti 65-70 percre a totyogóst, pedig én csak 40-et kértem? Aki büszkén, boldogan kenguruzik, vígan popsikenőcsözik, türelmesen virraszt? Azt vallod, hogy inkább valósítsam meg önmagam, mert az értékesebb, mint a fix két kereset? És ha igen, ez nem csak üres frázis, hogy meglágyíts?

Sosem helyeznék ekkora súlyt a vállaidra csak azért, hogy megnyithassam Magyarország első vombatfarmját, vagy mesekönyvet írhassak - amit úgysem venne meg senki, anyukáinkon kívül. De azért jó volna tudni, hogy támogatnál-e.

Tényleg nemcsak jóban, hanem rosszban is? Betegségben, fasírtban, legatyásodásban is? Tudod majd humorral kezelni anyukám ámokfutásait? És ha én építő kritikával illetem a tiédet, azt el fogod-e fogadni - hisz jó szándék vezérel? Fogsz-e velem csigaléptekkel csoszogni apukám mellett, miközben belénk kapaszkodik? Hozzám fogsz-e szólni a mi kis saját nyelvünkön akkor is, amikor a korunknál fogva már szinte szégyen lesz? Megpróbálsz majd úgy tenni, mintha még mindig hamvas lennék, akkor is, ha már nyomot hagyott rajtam az idő és a nyugtalan természetem?

Tudod-e majd csitítani a dühödet a kedvemért? Képes leszel-e nem vádolni, ha látod, hogy nagyon búslakodom? Tudsz majd vigasztalni, amikor magad is kétségek közt leszel? És felvidítani, amikor a mosoly neked is csak álarcod lesz? És be tudod-e majd vallani, ha sem vigasztalni, sem vidítani nem tudsz - és sírsz majd az ölemben, ha nem marad éppen más vigaszunk?

Ha a válaszod igen, az enyém is az lesz, újra és újra. Cserébe pedig odaadom neked a világmindenségemet. Ami nem sok, de egy-két emberöltőnyi kalandhoz azt hiszem, épp elég.

Nyitókép: Shutterstock