Azt gondoltam, létezik örök szerelem... túl optimista voltam

Főleg azoknak, akik nem tudják, és nem is akarják mindig optimistán szemlélni a világot. Én ebbe a csoportba tartozom, bár nem volt ez mindig így. Sőt... Régebben sokkal bizakodóbban és bátrabban vágtam bele az új dolgokba, és nem kreáltam - már előre - vészforgatókönyveket.

Sokáig úgy viselkedtem, mint egy ötéves kislány: makacsul hittem a mesékben, vágytam a varázslatra, a szárnyalásra. Próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy megfeleljek a párom igényeinek. Kitartottam minden szemétsége ellenére, és igyekeztem pozitívan állni a helyzethez - belesétálva ezzel az önámítás csapdájába. A rózsaszín álmaim manipuláltak, méghozzá olyan ügyesen, hogy észre sem vettem. Beszűkült tudatom elutasított minden rosszat, minden bizonytalanságot.

Sokáig lebegtem ebben a látszatbuborékban, aztán a szakításunk visszarántott a kegyetlen realitásba. Be kellett látnom, hogy a valóság olyannyira eltért a párkapcsolatunkról alkotott elképzeléseimtől, hogy azt már nevetségesnek éreztem. Fájdalmas és elkerülhetetlen volt az elválásunk, de mégis sok mindenre megtanított. Többek között arra, hogy a túlzásba vitt "pozitív gondolkodásnak" komoly veszélyei lehetnek.

De a tökéletesség hajszolása nem tett elégedetté - és egészségessé -, sokkal inkább szenvedésbe taszított.

Sok sírás és gyötrelem kellett ahhoz, hogy mára azt mondhassam: megtanultam elfogadni a jót és a rosszat is. Mert az életben nem minden csak negatív vagy pozitív, hanem inkább a kettő egyvelege. És az egyik nem is létezhetne a másik nélkül. Ez a felismerés segített abban, hogy elengedjem az irreális elvárásaimat, és tisztábban lássam a saját helyemet a világban.

Nyitókép: Shutterstock