Volt egy időszak, amikor meg akartam menteni a világot, és buzgalmamban több "terápiás kapcsolatba" is bonyolódtam. Megszántam a Nagyszerű Férfit, aki nem hisz önmagában, és lelki muníció kell neki ahhoz, hogy kibonthassa törött szárnyait. Hamarosan én voltam a mentora és a terapeutája is egy személyben. Egy ponton túl pedig csak ontottam magamból az okosságokat, ő pedig állandóan úgy érezte, nem tud felnőni a feladathoz.
A párkapcsolat ideális esetben nem a terápia terepe: nem tanítani kell a párunkat, "csak" szeretni. Ha van egy felnőtt férfit, aki még mindig ott tart, hogy nem fogadta el és nem szereti magát, vagyis az alapoknál kellene kezdeni a terápiát... az mégis hogyan akarhat komoly kapcsolatot?
Képzeld el, hogy ott van álmaid pasija, akiért rajongsz, és akkor elkezdi csepegtetni, hogy az ő exneje egy szörnyű hárpia, aki teljesen kicsinálta. Kezdetben rettenetesen sajnálod, és igyekszel minden erőddel kárpótolni szegény embert az elszenvedett sérelmekért.
Amikor a hatodik eposzt hallgatod végig, amiben az antihős az ex, már kicsit kezd eleged lenni, hogy még mindig a múltban él a párod, de még türelmesen hallgatod. Az első nagyobb veszekedés után gondolkozol csak el: vajon a ti vitátokat is így adja elő a cimboráknak? Te is antihős vagy, sőt, hétfejű sárkány?
Igazán extrém esetben az exalázás olyan méreteket ölt, hogy mindenről az ex tehet. Az én legabszurdabb élményem az volt, amikor még a húszas éveimben egy srác sorban mutogatta nekem az exe és az ex új párjának közös képeit, és röhögött, hogy milyen szánalmasak így együtt. Akkor már láttam, hogy menekülni kell. Aki képtelen lezárni a múltját és másokat hibáztat az élete alakulásáért ahelyett, hogy felelősséget vállalna, az nem feltétlenül érett egy felnőtt kapcsolatra.
Értem én, hogy léteznek mérgező szülők, akiknek a viselt dolgait ki kell magából beszélnie az embernek. De amikor azt látod, hogy újdonsült párodnak ellentmondásos a szüleivel való viszonya, elutasítja a segítő kezet is, vagy negyven évesen is képtelen leválna az anyai csecsről, akkor azért elgondolkozol.
Emlékszem, volt olyan udvarlóm még egyetemista koromban, aki akkor már a harmincas éveiben járt, de az anyja ment a lakására hetente takarítani. Telerakta a hűtőt finomságokkal, a férfiú pedig állandóan türelmetlenkedett vele, hogy iparkodjon már haza, ne zavarja őt, sok a dolga.
Nem volt nehéz elképzelni, hogy ha együtt élnénk, tőlem várná a házicseléd szerepét. De ha jobb dolga lenne - márpedig a varázs elmúltával az gyakran előfordulna -, nekem is mennem kellene a kisszobába, hogy ne zavarjam...
Van az a lenyűgöző, nagyvilági figura, aki a csillagokat lehozná neked az égről, te vagy a királynője, a féltett kincse, és ez roppant mód imponál neked. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy hoppá, a pincérrel, a piaci kofával, a pizzafutárral viszont úgy beszél, mintha a hátsójából húzta volna ki valamennyiüket.
Először talán még imponál is a dolog, hogy határozottan képviseli az érdekeidet és kiáll melletted, ha félig nyers a hús vagy rohadt az alma. De egy ponton ráébredsz: ha ez az ember ilyen lekezelő, bicskanyitogató stílusban bánik mindenkivel, akiből nincs haszna, meddig lesz vajon kedves veled? És mikor jön el a pont, amikor - ne adj isten - üt?
Hiszen a verbális agresszió bármikor folytatódhat akár egy pofonnal is. Addig, amíg fel nem bosszantod, mélypontra nem kerül egy tőled független külső ok miatt, vagy épp rád nem un? Na ugye...?
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.