"Régen minden jobb volt!” - Manapság tényleg nem harcolunk a kapcsolatok megjavításáért?

Életemben először akkor kaptam meg a bevezetésben már említett életbölcseletet, amikor egy hosszú és sok értelemben véve igencsak toxikus kapcsolatom után váratlanul megcsörrent a telefonom. A vonal másik végén az exem egy rokona volt – legnagyobb meglepetésemre, hiszen ekkor már bő fél, de talán egy éve is volt annak, hogy szétmentünk –, aki afelől érdeklődött, hogy kitudnám-e segíteni őt egy munka kapcsán. A megkeresése egyébként végtelenül kedves volt, nem is éreztem problémásnak, egészen addig, míg a beszélgetést az egyértelmű közös nevezőre, vagyis a volt barátnőmre nem terelte.

Mivel egy jó pár éves kapcsolatról van szó, ráadásul a lány családjával is jó viszonyt ápoltam, így valahol talán nem is volt meglepő, hogy egy rokonától kapjam meg azt a „fejmosást", miszerint régen a dolgok elhajítása helyett, inkább megjavítottuk őket. Célozgatva persze nem is annyira burkoltan a leáldozott kapcsolatunkra. Ő viszont nem tudhatta, hogy milyen, a kapcsolatunkat idővel teljesen ellehetetlenítő ellentétek húzódtak közöttünk annak idején. Hogy mennyi energiát öltünk az egymáshoz köthető sérüléseink gyógyításába, hogy hányszor mentünk szét és próbáltuk újra, azt gondolva, hogy ezúttal igenis sikerülni fog.

A szavait igyekeztem kedves gesztusként felfogni, hiszen nem akart ő rosszat. Ahhoz viszont nem volt sem joga, sem pedig kellő ismerete kettőnk kapcsolatáról, hogy ítéletet mondhasson. Akkor sem, ha azt segítő jelleggel tette.

Valami ilyesmi a viszonyom ezzel az egész - „Mi még tudtuk, hogy kell megjavítani a dolgokat!" - mentalitással. Tény és való, hogy egy impulzív, felgyorsult világban élünk, ahol a bőség zavara és a rengeteg külső hatás következtében egyre nehezebb higgadt fejjel végiggondolni az élet nagy döntéseit. Ennek következtében van, hogy úgy hajítunk el magunktól értékeket – legyenek azok emberek, elvek vagy anyagi javak –, hogy végig se gondoljuk, mit teszünk éppen.

Azt hiszem, hogy ezek olyan állítások, melyekkel nehéz vitatkozni. Ez az említett ítélkezés azonban elvakultan azt sugallja, hogy mindig, mindenáron ki kell tartani az olyan kapcsolatok mellett is, melyek már egyik félnek sem okoznak valódi örömöt.

Hiszen senkinek sincs joga arról tartani előadást, főleg külső szemlélőként nem, hogy ki kell tartani egy kapcsolat mellett akkor is, ha az a felekre nézve káros, abuzív, egyenesen veszélyes, vagy szimplán csak menthetetlenül boldogtalan. Mert a szélsőséges eseteket félretéve is van az úgy, hogy két ember olyan irányba változik meg az együtt töltött idő alatt, hogy már nem kompatibilisek egymással. Mások lesznek a céljaik, vágyaik, mentalitásuk, ez pedig együtt jár azzal, hogy a kezdeti összhang, ami akár évekig is eltarthatott, idővel elhalványul.

Nagyanyáink idejében még sokkal szűkebb volt a világ, kevesebb impulzus ért mindenkit, kevesebb volt a lehetőség úgy a romantikában, mint az élet egyéb területein. Az idő haladtával viszont felgyorsult a világ, kitágult az életterünk. Már nem azokat az időket éljük, amikor a társadalom nagy része a szülőfalujában talál rá a szerelemre, mely aztán egy életen át kitart, és amihez foggal körömmel ragaszkodni kell bármi történjen is.

Tény, hogy van mit meríteni a régi idők kitartásából. Nem szabad kapkodva, impulzívan eldobni magunktól az értékeket csak azért, mert kilátásba kerül valami új, fényesebbnek és izgalmasabbnak tűnő dolog. Legyünk megfontoltak, tegyünk fel kérdéseket magunknak mielőtt meglépünk valami olyan jelentőségteljeset, mint egy szakítás. De ne kövessük el azt a hibát se, hogy valami olyanhoz ragaszkodunk, ami már régóta többet vesz el, mint amennyit ad.

Nyitókép: Shutterstock