Pont úgy vagy jó, ahogy vagy - vagy mégsem...?

Vannak olyan emberek, akik már szinte gyerekként jó mintákat és élményeket kapnak ehhez, ez pedig alapból helyzeti előnyt jelent számukra - főleg úgy, hogy a legtöbb embernek ezt kiépíteni az egyik legnehezebb életfeladat.

A folyamat szükségszerűen tele van buktatókkal: az énképünket rengeteg negatív hatás éri, szándékosan vagy nem nem tudatosan, ezer irányból. Sokszor egy-egy elejtett mondatnak, nem átgondolt megjegyzésnek vagy az életünk egy apró, akkor még jelentéktelennek tűnő eseményének komoly súlya lehet, főleg, ha ez azoktól érkezik, akiknek a legtöbbet számít a visszajelzése.

Valószínűleg mindenki egy kezén meg tudja számolni, hogy hányan voltak hatással a magáról alkotott képére. És jó esetben, még ha nem is abban a formában érkeznek ezek a visszajelzések, amire az aktuális életszakaszunkban épp szükségünk van, mindegyikből épülünk és a javunkra tudjuk fordítani. Én az életem egy korai szakaszában találkoztam az egyik ilyen fontos személlyel, aki a puszta létezésével elérte, hogy hosszú évekre ő legyen a norma. Félelmetes, hogy egy-egy találkozás milyen hosszantartó hatással lehet a személyiségünk alakulására.

Ezt az írást a 17 éves kori önmagamnak dedikálom.

Ha azt nézem, én honnan indultam, hát mit mondjak... nem egy előnyös indítás volt. Az általános iskolában még hivatalosan is én voltam "a ronda csaj", az osztott dioptriás szemüvegemmel, a rövid, fiús hajammal, meg az akkor még össze-vissza álló fogaimmal. Amikor már minden más lánynak a teste úgy viselkedett, mint a villámgyorsan előérlelt trópusi gyümölcsök, én még mindig csak ott tájoltam laposan, a negyven kilómmal.

Utólag tudom, hogy genetikailag ez így volt előnyös, de persze akkor semmi nem tűnt vigasztalónak, és a külvilágból se érkezett semmi impulzus, ami megerősített volna abban, hogy most minden úgy jó, ahogy van. Sőt, ellenkezőleg: több osztálytársamtól jöttek bántó megjegyzések a külsőmre vonatkozóan, mikor épp mire, mindegy volt, csak legyen valami, amit meg lehet szólni.

A középiskola felé aztán előnyömre változtam, de ezeket a korai élményeket nyilván nem lehet kitörölni. Na, ezzel a nyersanyaggal találkozott az első barátom, Levi, aki a maga 19 évével, a tökéletes testével, a fejlett szexuális öntudatával meg mindenével együtt már akkor meghaladta a korát, de még a nála idősebbeket is: a sok éretlen Makk Marci között ő volt a nagybetűs Férfi, aki pontosan tudja, mit akar, legyen szó a péntek estéről, nőkről, vagy a nagy projektjéről az életre.

Szeretett főzni, a zenéit bakeliten hallgatta. Most komolyan... melyik 19 éves srác tud főzni, és a hipstereket leszámítva ki hallgat még bakeliten bármit is? Rengeteg dologban okosan gondolkodott, minden érdekelte, olyan típusú személyiségnek tűnt, aki az egész világot be akarja venni. Nos, ennek a két létállapotnak a formabontó, pimasz kombinációja voltunk mi, az alfahím meg a túlérzékeny különc, akik ketten együtt valahogy szúrják a világ szemét, és akiknek mégis összeakadt a tekintete. Egyszerűen nem tűnt reálisnak, hogy észrevegyen épp engem. Mikor így lett, azon kaptam magam, hogy egyetlen szavától, egy pillanat alatt elfelejtettem minden korábbi sérelmem, minden rosszindulatú megjegyzést, amivel valaha lenyilaztak. Ideiglenesen... Akkor még nem tudtam, kivel van dolgom.

Vele már a nyitás sem volt egy egyszerű epizód: úgy hallottam, barátnője van, ő azt mondta, mégse, végül gyorsan kirajzolódott, hogy érdekeljük egymást és elkezdődött a kapcsolatunk. A vele töltött perceket mindig boldogan éltem meg, de amikor mások előtt mutatkoztunk, valahogy mindig körüllengte a "hogy mersz te rá egyáltalán szemet vetni...??" érzése. Nem voltam felkészülve arra, hogy vele lenni együtt jár azzal, hogy az egész világ utálni fog. Nem kellett vele felvágnia, de rá volt írva, hogy ő aztán tényleg mindenkinek a kedvence.

Néha egészen különös dolgok történtek körülöttünk. Apró dolgok, amikkel talán nem szabadna foglalkozni, én mégis azt éreztem, jelentőségük van. A találkozásunk egy véletlenen múlt és egy osztálytársam, Kitti mutatott be minket egymásnak, akivel előtte nem sokkal egy rövid ideig együtt jártak. Kitti néha érdeklődött, hogyan alakul a kapcsolatunk, és egyszer megemlítette: Levi a szakításuk után egyszer azt mondta, ő neki az álomnő. Nem értettem, miért mondta ezt el nekem? Vagy valahol ez adja magát, elvégre Levi, ha csak ránézett valakire, azzal mindenki el akart dicsekedni?

Pár héttel a megismerkedésünk után együtt töltöttük a szilvesztert. A szülővárosában elmentünk egy buliba, ahol az este közepén odajött hozzám egy negyven év körüli nő, és elmesélte, hogy a barátom az előző esti buliból hazakísérte. Furán jött ki az egész, azt se értettem, miért mondja el nekem, tudja-e, hogy ez hogy esik nekem. Másnap felhoztam a témát Levinek is, azt mondta, tényleg csak beszélgettek. Tudtam, hogy hihetek neki. De erősödött bennem a kezdeti benyomás róla, hogy olyan valakivel van dolgom, aki nem tudja meghazudtolni a mérhetetlen felfedezőkedvét, aki az egész világra kíváncsi, és ha ez a személyisége szerves része, nem szabad tőle elvenni.

Nem sokkal később eljött a szalagavatónk napja. Boldogan álltam mellette a fehér ruhámban, az este közepén egy rövid időre félrevonultunk a társaságtól. A mai napig élénken emlékszem, ahogy azt kérdezi, miért harisnya van rajtam, hogyhogy nem combfix? Végül is, jogos...17 évesen hogy is nem ez volt az első gondolatom? Teljesen adja magát, ahogy az is, hogy valakinek 19 évesen kifinomultabb ízlése van női fehérneműk terén, mint egy olasz vintage tervezőnek, aki negyven éve ezzel foglalkozik. Merthogy az volt neki, már akkor is. Szokatlanul fejlett szépérzéke.

Olyan személyiségnek tűnt, aki már akkor sok szempontból kész volt, kivéve a kommunikációt. Keveset beszélt az érzelmeiről, a teste annál többet közölt. Mindig azt akartam érezni, hogy ez nekem szól, de inkább tűnt úgy, hogy ez a belőle áradó, masszív férfienergiáknak tudható be.

Nem csak úgy akárkitől, hanem tőle és senki mástól. Az önbizalomhiányom aztán a testiségre is kivetült. Tény, hogy én sem mozogtam még otthonosan a párkapcsolatokban, ő volt az első barátom, neki viszont előtte már több kapcsolata is volt. És egyáltalán nem tűnt olyannak, mint akinek önbizalmi problémái vannak.

Sok évvel később egy középiskolai évfolyamtársa is úgy emlékezett vissza rá, mint akiért már akkor is oda volt a fél világ. Ehhez még hozzátett, hogy nálunk a családban egy jóval szigorúbb, tekintélyelvű légkör uralkodott, náluk meg oldottabbnak, kiegyensúlyozottabbnak látszott az otthoni közeg, mindenki kedvesnek tűnt. Az édesanyja pedagógus volt, róluk mindig úgy gondoltam, ők már csak a szakmájuk révén is több türelemmel és érzékenységgel viseltetnek a gyereklélek iránt. Akkor miért én vagyok az, aki meg tud nyílni ha érzelmekről van szó? Vagy ennyit számítanának ebben az életkorban a nemi különbségek? De hát minden másban úgy tűnt, gond nélkül feltalálja magát, vagy neki is volt valami korábbi traumája, amiről nem tudok? Ezt a kapcsolatunk alatt sosem tudtam megfejteni, és fokozatosan erősödött bennem a "nem vagyok elég jó" érzése, rosszabb pillanataimban az is előjött, hogy velem alulválaszt. Négy és fél hónap után szakítottunk.

Egyszer sem volt nyíltan bántó, ettől kifinomultabb volt a stílusa és jobb a neveltetése, és talán pont ezért volt az én érzékeny lelkemmel a legveszélyesebb kombináció. Én túlérzékeny voltam, persze senki nem veleszületetten az, hanem azzá válik. Mindenesetre nem a korombeliek sértő megjegyzései tudtak igazán betalálni, azokat már tizenévesen is a helyükön tudtam kezelni. Az ő visszajelzései jelentették a mindent, vagyis, jelentették volna. Egy öntudatos bombanő, az a ritka fajta, aki már 17 évesen is stabil énképpel rendelkezik, valószínűleg kezelni tudta volna őt, de nekem akkor még nem volt meg ehhez az eszköztáram.

Hogy ez hosszú távon mivel járt együtt?

Az énképem fejlődése jó időre megrekedt, és minden bók mögött, amit ezután kaptam, ott volt az a keserédes érzés, hogy ha ezeknek csak a tizede tőle jön, csírájában elfojtotta volna minden komplexusom, azokat is, amiknek még a létezéséről se tudtam. Amikor később azt tapasztaltam, hatással tudok lenni másokra anélkül, hogy tudatosan csábítanék, azt kérdeztem magamtól, hogy tudok emberekből ennyire különböző reakciókat kiváltani? Furcsa is volt, indokolatlannak tűnt, mert én is szeretek megküzdeni a fontos dolgokért.

A káros következménye az lett, hogy a személyiségem legjobb részét nem a megfelelő embereknek nyitottam meg. Amit neki akartam. Azt szokták mondani, ha valaki mellett azt érzed, hogy feszengsz és állandóan meg kell felelned, akkor nem a megfelelő ember mellett vagy. Szerintem ez így nem teljesen igaz: bár sokszor éreztem a teljesítménykényszert, úgy gondoltam, hosszú távon ez az én utam. Később volt olyan barátom, aki szeretett és elfogadott, úgy, ahogy vagyok, de nem éreztem, hogy aki mellette vagyok, az önmagam legjobb kiadása, akivé válni szeretnék.

Soha nem voltam az a típus, aki az exeket okolja a defektjeiért, az ugyanolyan éretlen lenne, mint amikor valaki felnőttként a szülei nevelési bakijaira hivatkozik. A vele való találkozásból viszont többet tanultam, mint valaha bárki mástól és azt hiszem, ezer évet öregedtem. Jobban hatott a énképem alakulására, mint később bárki más. Ez az lenyűgöző személyiség, akinek annyi rétege volt, hogy ott volt benne az egész univerzum. Rendesen feladtuk egymásnak a leckét, nem voltunk felkészülve a másikra. Idő kellett volna ahhoz, hogy a kapcsolatunk kiforrja magát, és ha megtanuljuk egymás lelkét értelmezni, a legszebb dolgokat hoztuk volna ki egymásból.

Dragovecz Éva