Nincs annál borzasztóbb, mint amikor az ember a saját gyermekét temeti el

Arra figyeltem csak fel egy ideje, hogy tétova lett. Lassúbb. Sokszor kereste a szavakat, néha kínszenvedés volt kivárni, mit szeretne közölni. Úgy körül járta a témát, hogy egyetlen percre sem kalandozhatott el a figyelmem, ha meg akartam érteni. Márpedig akartam. Azt is észrevettem, minden felzaklatja. Mindenen sírva fakadt, mindenből lelkiismereti válságot csinált. Már nemcsak délutánonként feküdt le picit pihenni, aludni, előfordult, hogy reggel sem kelt fel időben.

Ettől függetlenül makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindent maga csináljon. Mindig azt hajtogatta, ha abbahagyom, meghalok. Muszáj tenni a dolgokat. Így hát felkelt, beágyazott, elsétált a piacra, a boltba. Megfőzött magának, ebéd után lefeküdt és minden délután elment sétálni egy órát. Az otthona ragyogott, sehol egy porszem, a padló, a konyha, minden makulátlan volt.

Aztán meghalt a fia, és minden megváltozott. Nem tudom, ép ésszel hogyan lehet túlélni, ha egy szülő először végig nézi a gyermeke haldoklását és aztán eltemeti. Vele voltam, láttam. Sokat beszélgettünk, én voltam az egyetlen, akivel a mások számára kínos dolgokról is beszélhetett. Mindig azt mondta, neked mondom, mert te érted. S valóban értettem.

Valahogy elfogadtam, hogy az élet olyan sokszínű, hogy nem lehet egyetlen sztereotípiába sűríteni a megéléseket. Nem fekete és fehér, hanem ezerszínben pompázik. Nem kellett magyarázkodnia.
Vele voltam, amikor aggódott és sírt, amikor ezerszer elpanaszolta, nem való ez egy szülőnek, hogy nézze a gyereke szenvedését. Vele voltam, amikor a férjét, a papámat ápolta és temette el. Bele tudtam érezni ennek kapcsán, mit élhet át. A szívem facsarodott bele, hogy nem tudok neki segíteni, így hát inkább hallgattam.

Úgy esett, hogy mi mentünk édesanyával szólni neki egy éjjelen, hogy elhunyt a fia. Soha nem felejtem el azt az éjszakát. Gyászolt az anyám, mert elveszítette a testvérét. S gyászolt a nagyanyám, aki elveszítette a fiát. Némán ültünk anyuval egész úton, s ahogy beléptünk mama ajtaján, meg sem kellett szólalnunk, ő tudta. Úgy kaptam el és tartottam szorosan, hosszú percekig. Órákon át térdeltünk előtte a földön, tenyerünk a combján, ő meg csak jajongott, sírt és hajtogatta:

- Jajj Istenem, a kisfiam, nincs már kisfiam!

Olyan hangokat adott ki, mint egy szűkölő állat. Rettenetes volt. Aztán hazaküldött bennünket, és nem győztem csodálkozni, hogyan lehet ilyen erős? Hogyan bírja ezt egyedül a sötétben?

A temetésen ültünk egymás mellett, és együtt sírtunk. Rengeteg ember jött el a búcsúztatásra, szerették a nagybátyámat. Hálásak voltunk, hogy tiszteletüket tették, hogy megosztották velünk a gyászunkat. Mamához nem lehetett hozzáérni. Csak ült magába zárkózva, s csak akkor omlott össze, amikor a sírba helyezték a hamvakat. Mintha addig lett volna remény, hogy csoda történik. De nem történt. A halotti tor olyan volt, mint a papáé. Rettenetesen fájt mindenkinek, de mégis tudtunk anekdotázni, még kicsit nevetni is. De már semmi sem lett olyan, mint előtte volt. Onnantól mami fogyni kezdett. A szó minden értelmében. Továbbra sem volt semmi egészségi problémája, egyszerűen elkezdett fogyni az életereje.

Hosszas beszélgetéseink során sokszor elmondta:

- Tudod, Olgicám, ezt is csak neked mondhatom, mert te érted. Nagyon szeretlek benneteket és jó, hogy vagytok. De meghalt a kisfiam. Ez nem való egy szülőnek. Mondd meg, miért nem engem vitt el a Jóisten? Miért a gyerekemet? Nekem volt itt az időm, nem neki. Nagyon szeretlek benneteket, de jobb lenne már meghalni.

Oly sokszor hallottam ezt, s aztán látni kezdtem, hogy tényleg elfogy. Lassan áttetszővé halványult, a bőre pergamenvékonyra feszült, de simaságát még mindig őrzi. Nem értem, hogyan... Most is rend van nála, tisztaság, tartja magát, teszi a dolgát. De egyre több a panasz: szédül, fáradt, gyenge. Semmi baja nincs. A vérképe tökéletes. De elmúlt belőle az élet szeretete. Az állandó szédülés bizonytalanságot okozott nála, egyre többször kezdett elesni. Egyszer úgy összeverte magát a járda padkáján, hogy maga az orvos sem hitte el, egyetlen csontja sem törött. Egyetlen hét alatt elmúltak a lila foltok az arcáról, még most is működik az öngyógyító képessége. De már nem akar élni.

- Tudod, Olgicám – mondta a napokban -, ez már nem élet. Jobb lenne meghalni. Ugye érted?

- Értem.

Nyitókép: Shutterstock