Nem az az érdem, ha minden sikerül, hanem ha fel tudsz állni a kudarcokból

Vannak azok az emberek, akiknek nem kell erőfeszítéseket tenniük azért, hogy összejöjjenek a dolgaik. Már gyerekkorukban tudják, hogy mivel akarnak foglalkozni, fiatalon megismerik a jövendőbelijüket és a harmincas éveikben már sikeresek abban, amit csinálnak, családjuk van, szép házuk és látszólag tökéletes életük.

Na, én sosem voltam ilyen. Eleve későn érő típus vagyok, és a gimnázium végén még fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek az életemmel.

Az életem során háromszor veszítettem el a munkahelyemet, mindhármat önhibámon kívül és négyszer váltottam szakmát, mert nem éreztem magam jól abban, amit csináltam. Sok munkahelyen dolgoztam már, de ezt is kudarcnak élem meg, hisz biztos bennem van a hiba, ha sehol sem találom a helyem.

A magánéletem sem alakult túl fényesen. Általában kétféle típust vonzottam: a nárcisztikus hajlamú férfiakat vagy azokat, akik nem akartak elköteleződni. Több olyan kapcsolatom is volt, ahol érzelmileg bántalmaztak, megaláztak, és a földbe döngölték a nőiességemet. Sokszor elhagytak, sokszor megéltem, hogy nem kellek. Áldozatszerepben éltem a mindennapjaimat, én voltam a szegény nő, akit nem becsülnek meg, nem szeretnek, pedig ő aztán mindent megtett. 33 évesen egy férfi kedvéért még Új-Zélandra is kiköltöztem, hogy aztán 8 hónap múlva hazajöjjek és újrakezdjek mindent egyedül, pasi, meló és pénz nélkül. 41 évesen egyedül élek a macskámmal, egy két lábon járó klisé lettem.

Hiába láttam magam körül az ismerőseimet, akik nyugodt és kiegyensúlyozott életet éltek, megházasodtak, gyerekeket szültek, nekem el kellett fogadnom, hogy az én életem másképp alakult. Terápiára kezdtem járni, hogy választ kapjak a kérdéseimre, és ahogy egyre jobban ismertem meg magam, úgy értettem meg egyre inkább, hogy miért így működöm.

El kellett fogadnom, hogy én amolyan későn érő útkereső vagyok, aki bukdácsol az élet nevű játékban, sokszor elesik, sokszor legszívesebben feladná, de aztán mégis megy tovább. Megy tovább, mert egyrészt nincs más választása, másrészt pedig a mai napig szentül hisz benne, hogy egyszer jó lesz, nagyon jó, csak kicsit keserves az odáig vezető út. Sokszor azt érzem, hogy az egész élet egy küzdelem, amiben hiába teszek meg mindent, mégsem csak rajtam múlik a siker. Egy dologra viszont büszke vagyok, hogy sosem adtam fel. Sokszor elkeseredtem, sokszor sajnáltam magam, de mindig képes voltam kimászni a gödörből, képes voltam megújulni és menni tovább az utamon. Ehhez pedig hatalmas lelki erő kell és sokkal erősebbé tett, mint bármilyen siker.

A mai napig hiszek abban, hogy bár egyelőre nem én vagyok a legboldogabb ember a világon, lesz ez még másképp is. Érzem, hogy az életből sokkal többet is ki lehet hozni, mint hogy belefásuljak a szürke hétköznapokba, és mindent el fogok követni azért, hogy ezt bebizonyítsam.

Nyitókép: Shutterstock