Minden észérv azt suttogta, ne szeressek beléd

Az egész egy Instastory reakcióval kezdődött. Egy kirándulás alkalmával készült rólam egy fotó, amit csak feldobtam 24 órára, ő pedig valahogy ráakadt a profilomra és ismeretlenül reagált rá, hogy szép vagyok, vagy valami hasonlót. Megköszöntem, ahogy szoktam, de itt mégsem ért véget a történet, mert valahogy beszélgetésbe elegyedtünk, és olyan természetességgel történt minden, hogy csak úgy úsztunk az árral, nem gondolkodva semmin.

Az életkorra ki sem tértünk, csak cseteltünk, az Insta fiókja sem segített, de a kommunikációja és a hozzáállása alapján korombelinek lőttem be. Aztán amikor kiderült, hogy ő még csak 19, én meg már csak 1,5 évnyire voltam a harmadik X-től, kicsit megrökönyödtem. Na, jó, hazudok. Nagyon megrökönyödtem.

Akárhonnan is néztem, ő még az élete elején járt. Koptatta a főiskola padját, egészségügyi vonalon tanult. Megvolt a maga életritmusa, és a másik oldalon pedig ott voltam én, a kevésbé eseménydús életemmel: a betegségemmel, és a javarészt otthonról zajló, uncsi kis hétköznapjaimmal. A munkán kívül nem igazán töltötte ki semmi a mindennapjaimat.

Amíg nem jött ő.

Mivel cirka kétórányira laktunk egymástól - autóval -, és egyikünknek se volt se jogsija, se saját autója - és a családunk sem tudott a másikról -, a találkozó nem igazán jöhetett szóba az elején. Azonban hála a XXI. századi technikának, a videóhívás és a csetelés szinte non-stop ment. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, kevés dologban különböztünk - leginkább abban, hogy ő elkezdett irántam mélyebb érzelmeket táplálni, nekem azonban nem kevés fenntartásom volt.

Állítása szerint ő teljesen képben volt velem, a betegségemmel, hogy mivel is járok - és nem csak azért, mert elég részletesen elmeséltem neki, hanem, mert állítólag a testvére, aki szintén az egészségügyben dolgozott, gondozott már olyan beteget, mint én. Ezzel azonban nem győzött meg. Habár az irántam való érzelmei és odaadása több, mint megható volt, és sikerült is elcsábulnom, tudtam, hogy mi nem lehetünk egy pár.

Nem éreztem fairnek, hogy egy alig 19 éves embert akadályozzak a még el sem kezdődött, nagybetűs életében. Neki céljai, ambíciói voltak, és bár ő szentül hitte, hogy nekem is van helyem ezek között, én tudtam, hogy ez nem úgy működik.

Szóval, viszonylag hosszabb ideig, bár hivatalosan nem volt kimondva semmi, de... összejöttünk. Vagyis, nem is tudom mi a definíciója annak, hogy becézgettük egymást, ő szerelmes volt belém, én belehabarodtam, és, hogy becsúszott néhány intim dolog is. Néha elfantáziálgattunk a közös jövőről is (hogy hol laknánk, hogy lenne egy kiskutyánk), ami abban az adott helyzetben nagyon melengette a szívemet, de szinte mindig azonnal visszacsöppentem a realitás talajára, és tudtam, hogy ezek csak aranyos kis fantáziaképek.

Aztán amikor már kezdtem túlcsordulni, és tele volt az egész fejem kettőnkkel, ő elkezdett a továbbtanulással foglalkozni, és ahogy ténylegesen beláttam, hogy úgysem lehet közös jövőnk, lassacskán elhidegültem. Fogyatkozni kezdtek a becézgetések, hárítottam a intimitást és a videótelefonálást. Ezt természetesen ő is észrevette, és mikor előálltam neki a tényleges indokkal, egyáltalán nem volt elragadtatva. Jó párszor eljártuk ezt a táncot, hogy mi lenne, ha mégis adnánk a jövőnknek egy esélyt, végül azonban külön utakra sodródtunk.

Már fogalmam sincs, hogy telnek a napjai. Néha eljátszom a gondolattal, hogy vajon hülyeség volt-e ellökni magamtól valakit "csupán azért," mert észérvek mentén halálra volt ítélve a kapcsolatunk. A vállamon ülő ördög sokáig azt súgta a fülembe, hogy kockázatot kellett volna vállalni, és hagyni, hogy uralkodjanak az érzelmek, amíg csak szeretnének. A másik vállamon ülő angyal viszont azóta is azt suttogja: felelősségteljes, jó döntést hoztam, amiért egyszer majd elnyerem méltó jutalmam.

Nyitókép: Shutterstock