Egy viszonzatlan szerelem kínjai...

A kertben, amit én alakítottam ki hosszú, nehéz hónapok alatt. Hatalmas, elférünk benne mindketten. Ott ülünk a fehérre festett, öreg, avantgárd székeken, és - hogy ne legyen hiányunk semmiben - tele az asztal mindennel, amire halandóságunk miatt szükségünk lehet. Nem szólsz egy szót sem, én sem beszélek feleslegesen. Nézem a fák lombjainak szerelmes táncát. Kábít a közeli virágok ezerféle illatkavalkádja. Érzem, ahogy a patak tiszta vizének látványa felpezsdíti a lelkemet.

Itt mindig süt a nap, mert eltökéltem, hogy ez az én helyem: nem engedem be a vihart, itt nem lehet rossz, mindennek csodásan kell mennie. Csak ülünk, és nézzük egymást - ez a legszebb időszaka a napomnak. Aztán anélkül, hogy megmozdulna a szád, hallom a hangod: beleremeg az egész világom, még az ég is megmozdul attól, amit mondasz...

A Nap is eltűnik. A meleg és selymes levegő hirtelen olyan hideggé válik, mintha meg akarna fagyasztani. Felállsz, és megfogod a két karom. Talán arra kérsz, hogy engedjelek el, de nem értem egy szavad sem. Bambán bámulom a szádat, nézem, ahogy formálod a szavakat, de csak a kialakuló űrt érzem, ahogy az egyetlen boldogsággal teli helyem épp darabokra hullik.

Némán ordítok. Villámok cikáznak, ahogy veszem a levegőt. Miért nem érted, hogy ez az utolsó esélyem?! Hogy nincs már hova mennem, és ha el kell engednem az utolsó kapaszkodót, nekem már nem lesz semmim?! A pillanatot - akárcsak a kertemet - égiháború szakítja szét. Szétszed mindent, amiért annyit küzdöttem. A virágok kifordulnak a földből, a dísztéglák szanaszét hevernek, a fák lombjai, mint a haláluk előtt álló, megtépett roncsok... Térdelve próbálok rendet tenni ebben a kis világban, ami szentély volt, míg úgy nem döntöttél: elhagysz.

Senki nem tud erről, senki nem látja, mégis, szinte mind átéltük már: a viszonzatlan szerelmet, amely sosem ér véget... Eleje sincs - pedig hidd el, kutattam minden emlékemben! Kerestem, hol volt az a pont, ahol elgyengülve rogytam a szavaid oltára elé, és fanatikusan követni kezdtelek. Túl sokáig voltál jelen a mindennapjaimban, beleégtél az emlékeimbe. Ott vagy minden szavamban, minden helyen, minden megjátszott mosolyomban. Várom, hogy esdekelj előttem, hogy bele akarj halni a hiányomba - úgy, ahogy én halok bele minden alkalommal a tiédbe, amikor felébredek.

Ám végül rendet rakok a kertemben, ahol mindent darabokra szakított a hurrikán. Száraz föld porlik le az ujjaimról, a körmöm alól. Koszos a ruhám is, mégsem éreztem magam soha tisztábbnak. Még itt vagy valahol, de már hajlandó vagyok nemet mondani neked. Hajlandó vagyok továbblépni, elszakadni valamitől, ami már nem adott semmit, csak fájdalmat.

Pedig te voltál számomra a legszebb. Az egyetlen, az elérhetetlen, akinek akkor is adtam önmagamból, mikor nekem már nem volt semmim. Utolsó leheletemmel is azt kívántam, hogy a világ legboldogabb embere lehess. Most is minden jót kívánok, de kérlek, menj el! Túl sok volt már a fájdalomból. Szeretnék újra hinni - magamban.

Nyitókép: Shutterstock