Az én feladatom, hogy meggyógyítsam a családomban a női vonalat

Minden ember életében sorsdöntő, hogy mit hoz a családból. Ez is meghatároz minket, legtöbbször alattomos, sunyi módon, mert ezek a folyamatok nem tudatosak: egy idő után fejbe csap minket a felismerés, hogy basszus, ugyanazzal küzdök, mint az anyám vagy a nagyanyám. Ráadásul legtöbbször nem is ismerjük az ő félelmeiket, fájdalmukat, mert annál a korosztálynál még nem volt divat az önismeret vagy az, hogy a mélyebb érzéseikről beszéljenek.

Anyu elbeszéléséből tudom, hogy az ő nagymamája, az én dédnagymamám egy áldott jó asszony volt, akinek sokat kellett tűrnie. A dédnagypapámat ugyanis fejbe találta egy lövedék az első világháború során, és bár túlélte, sokszor erős fájdalmak gyötörték, amelyektől elviselhetetlenné vált. Anyuék féltek tőle, a dédnagymama pedig csak tűrt és tűrt és kiszolgálta az egész családot. Ő törődött legtöbbször az unokákkal, főzött rájuk, összetartotta az egész családot. Érdekes, hogy mindig egy melegszívű asszonynak képzeltem el, mígnem meg nem pillantottam egy fotón, amin összeszorított szájjal állt, és végtelen szomorúság volt a szemében.

A nagymamámat nagyon szerettem. Tanárnő volt, egy igazi finom teremtés, kedves, törékeny, emlékszem, hogy mindig fésülgettük együtt a szőnyeg rojtjait, sokat malmoztunk és marrokóztunk. A nagypapám közben kint volt a konyhában, ő volt az, aki sütött-főzött. Nagydarab ember volt, néha robbant, akkor nagyon megijedtem, de amúgy nagyon szeretett minket. Mindig azt gondoltam, hogy az övék egy tökéletes házasság; 18 éves volt a nagymamám, amikor a papám első látásra beleszeretett és végig szeretetben és tiszteletben élték le az életüket.

Azt már csak utólag mesélte el az édesanyám, hogy mivel mindketten tanítottak, nagyon elfoglaltak voltak és nem sok idejük maradt a három lányukra. Bár az emlékeimben a nagymamám egy kedves, odaadó nőként maradt meg, az édesanyám elmondása szerint sok szeretetet, törődést nem kapott tőle. Sajnos az Alzheimer a nagymamám életében is megjelent, mint egy rossz örökség, gyorsan leépült, így sosem ismerhettem meg őt igazán.

Egyszer egy előadáson hallottam, hogy egy családban valójában nem a betegség öröklődik, hanem az az életfeladat, ami ahhoz a betegséghez kötődik. Az Alzheimer kór pedig egyértelműen arról szó, hogy az ember elfelejti, ki ő valójában. Nyilván az őseim még nem foglalkoztak önismerettel, csak élték az életüket, ösztönösen, úgy, ahogy az jónak látták, nem hiszem, hogy gyógyítgatták volna a lelki sebeiket.

Az édesanyám sem kivétel, eléggé földhözragadt, az ő szemében a pszichológia egy hülyeség, és sosem foglalkozott azzal, hogy az őt ért csapások milyen módon befolyásolták az életét. Talán nem meglepő, hogy nem egy érzelmes típus, senkitől sem tanulta meg, hogyan kell szeretni vagy érzelmeket kimutatni, megélni, így ezt sajnos én sem kaptam meg tőle. Az Alzheimer szerencsére őt még nem érte el, bár retteg tőle, ahogy én is.

Ebbe az örökségbe érkeztem én és próbálom megtalálni önmagam. A helyzet iróniája, hogy én egy végtelenül érzékeny és szeretetre vágyó ember vagyok. A családommal ellentétben bekúszott az életembe az önismeret és a pszichológia, és gyorsan az életem meghatározó részévé vált. Sokszor próbálom magamat összerakni, mint egy puzzle-t, hiszek abban, hogy ha megértem a múltamat, az hatással lesz a jelenemre is.

Sokszor megkaptam már, hogy egy jégkirálynő vagyok, és sokáig valóban nagyon nehezemre esett kifejezni az érzéseimet, amiben az évek során rengeteget fejlődtem. Nem igazán volt előttem pozitív minta, így ezt egyedül kellett elsajátítanom. Mivel a párkapcsolataim nem igazán jöttek össze, és sokszor voltam az életemben magányos, így arra kényszerültem, hogy magamnak adjak szeretetet.

Még sokszor bukdácsolok ebben, de igyekszem. Azt érzem, hogy az én feladatom, hogy gyógyítsam a családban a női vonalat, elsősorban azzal, hogy kilépek az áldozatszerepből és megtanulom kitárni a szívemet, szeretni magamat, másokat és az életet.

Nyitókép: Shutterstock