A 3. trimeszter tabuk nélkül: egy háton fekvő büdös bogár is kecsesebben mozog, mint én

Ha a terhességem harmadik trimeszterére gondolok, két vicces jelenet rajzolódik ki a lelki szemeim előtt. Az egyik ilyen egy hátán fekvő poloska, aki képtelen visszafordulni, és össze-vissza pörög a páncélján, nos ez vagyok én például a kanapén ülve, vagy az ágyunkba fekve, amikor próbálok felállni. A másik pedig egy elefánt (vagy fóka) aki egy labdával játszik: épp így érzem magam, amikor az új fitball labdámmal tornázok.

Áldott teher: őszintén a plusz kilókról

A terhességem előtt átlagos súlyú, sportos lánynak vallottam magam, aki egyébként soha nem volt elégedett azzal, akit a tükörbe lát. A magam 173 centiméteréhez 63-68 kg között mozgott a súlyom, tök jó kondim volt, futottam, bicikliztem, alapvetően izmos voltam. A heti három edzés olyan alapvetés volt, mint az, hogy lélegzem, és tekintve, hogy hízásra hajlamos vagyok, az esetek többségében odafigyeltem arra is, mit eszem (főleg, amióta kiderült, hogy alulműködik a pajzsmirigyem...)

Aztán augusztusban kiderült, hogy babát várok, és az első trimeszterben én hányás helyett zabáltam. Nincs mit szépíteni, tényleg zabáltam. Mindent ettem, amit addig évekig nem, a gyorskajától a tésztán keresztül a kakaóscsigáig, a vízről pedig hallani sem akartam, hiába ittam előtte napi 3 litert, csak a cukros löttyök jöhettek szóba.

Képtelen voltam megálljt parancsolni, pedig tudtam, hogy nem szabad már az elején elcseszni az egészet, mert ha túl sokat hízok a terhesség alatt, az se nekem, se a babának nem jó. Az orvosom arra kért, 12 hétig a sétán kívül semmit ne mozogjak, a finom falatok és a passzivitás pedig megtette a hatását, az első trimeszter végére öt kiló telepedett rám.

Amint lehetett, elkezdtem tornázni, rengeteget sétáltam, a második trimeszterben - és a harmadikban is egy ideig - aktív életet éltem. (persze ilyenkor más intenzitással edzel, mint egyébként...)

A második trimeszter végén, amikor sok-sok hét után mérlegre álltam, majdnem elájultam, ugyanis kereken 80 kg-t mutatott. A fülemben csengett az orvosom és a védőnőm szava, na meg azoké az ismerősöké, akik a 9 hónap alatt összesen 9 kilót híztak. Nem hazudok, nehezen emésztettem meg, hogy ennyit mutat a mérleg, és nem igazán értettem az okát.

Kövezzenek meg, de gyűlöltem a mérleget, a túlsúlyom, a narancsbőröm, a megnagyobbodott melleim, azt, hogy csak a cicanadrágok jók rám, aztán elkezdtem más szemmel nézni magam a tükörbe, és rájöttem, hogy ez a változás most nem rólam, hanem a kislányomról szól.

A felszedett kilókat tehát pár hét alatt megemésztettem, elfogadtam, hogy az én testem egészen máshogy reagált a terhességre, mint az ismerőseimé, dehát mind mások vagyunk, ez van. Na meg ki tudja, hogy ők valóban annyit híztak, amennyit mondanak? Úgy szeretünk ezekről a dolgokról (is) hazudni...

Hadd ejtsek két mondatot a gigantikus hasamról is, ami világ életemben lapos volt. Nincs derekam, a hátam is hurkás, és akkora a pocakom, hogy nem látom a lábaim. És a micsodám sem, így jó pár hónapja egy kis tükör a legjobb barátom borotválkozás közben, ami hol jobban sikerül, hol rosszabbul. Mindenesetre ezt is mókás megélni. Ha pedig valami leesik, túl a 35. héten én már fel nem veszem, ott rohadjon meg.

Úgy fújtatok, mint Darth Vader

Szóval meg kellett emésztenem a plusz súlyom, és azt, hogy a harmadik trimeszterben a létezés is nehéz. Szó szerint levegőt venni is, nekem legalábbis, mert Szofi úgy helyezkedik, hogy a tüdőm néha alig működik. Azt hagyjuk, hogy mennyi a nyugalmi pulzusom, vagy azt, hogy a séta úgy felnyomja a pulzusom, mint régen a sprintelés, ezeket idővel elengeded. De azt nem lehet megszokni, hogy amikor elfekszem, nem kapok levegőt, esküszöm néha frankón rémisztő.

Volt este, hogy akárhogy feküdtem, nem volt jó, kapkodtam a levegőért, úgyhogy félig ülve tudtam csak álomba szenderülni, aztán arra keltem, hogy fáj a derekam, a hátam, vagy begörcsöl a vádlim, vagy pisilnem kell. Esetleg ezek így szépen sorban...

Fusson mindenki, ha beindul a hormon vonat!

A fent leírt dolgokról nem sokszor találsz cikkeket a neten, ahogy arról sem, milyen érzelmi hullámvasútra ülsz fel a 30. hét után, amikor már tényleg a finishbe érsz. Persze biztosan van, aki olyan mázlista, hogy csak hírből hallott erről.

Pár hete bárhol és bármikor el tudom sírni magam, a férjem persze nem érti, mégis mi a szar van velem, de nem is kell neki. Jobban jár, ha elbújik, csendben marad, mert a kiborulásom egy bizonyos pontján eljön az, hogy ez az egész az ő hibája, neki fogalma sincs, mivel jár a terhesség, hogy min megyek keresztül.

Az biztos, hogy a világ összes megértése is kevés lenne most nekem, annyira éhezem a szép szavakra és a megértő fülekre. A harmadik trimeszter tehát önmagában véve egy csoda, mert már egy kész kisember van a hasamban, akit minden egyes pillanatban érzek, és hála az 5D ultrahangnak már azt is tudom, hogy fog kinézni. De aki azzal hiteget bárkit, hogy nincs ennek "rossz" vagy nehéz része, az hazudik, mert az utolsó hetek minden téren próbára teszik az ember lányát. Ettől függetlenül nem cserélnék senkivel, pontosan tudom, hogy egy csoda az, ami most velem történik, de baromi jó lenne végre őszinte, szókimondó tapasztalatokat olvasni, nem pedig a rózsaszín tüllös kamu valóságot...

Nyitókép: Shutterstock