Nyílt levél annak, aki 17 évesen megerőszakolt (18+)

Bezártad az ajtót, én pedig levetkőztem, mert rám parancsoltál, miután kiemelted, hogy ez a lakás nem a tiéd, nem ismer itt téged senki, és most azt fogom csinálni, amit mondasz. Nem értettem, mi és miért történik, ahogy azt sem, hogy miért velem? Nagyon megijedtem, ezernyi gondolat futott át a fejemen, például, hogy miért is találkoztam veled egyáltalán, miért jöttem be veled a lakásba? Lehet, hogy én is akartam, vagy mégsem? Milyen jeleket adtam, hogy így beszélj velem?

Egy darabig így csináltad, hiába kértelek, hogy hagyd abba, hiába mondtam, hogy ez fáj, hogy ne csináld, nem akarom. Neked ez sem volt elég, még durvább akartál lenni velem, ezért olyan vizekre eveztél, amit már nem bírtam csendben tűrni. Felsikoltottam az iszonyatos fájdalomtól, erre te befogtad a számat, és azt mondtad, maradjak csendben, hiszen ezt akartam. Nem tudom, mennyi ideig tartott, egy idő után már nem is éreztem mást, "csak" hihetetlen megaláztatást, szégyent és undort.

Mikor végeztél, leültél egy fotelbe. Nem mondtál semmit, csak követtél a szemeddel, ahogy kimentem a fürdőszobába, a kezemet a fenekemhez szorítva. Magamra csuktam az ajtót, felkapcsoltam a pici helyiségben a villanyt, és láttam, hogy tiszta vér a kezem. Gyorsan megmosakodtam, nem törődtem semmivel, csak, azt ismételgettem magamban, hogy minél hamarabb ki kell jutnom ebből a lakásból. Miután visszatértem a szobába, rád nézni sem mertem, szó szerint remegett mindenem. Felöltöztem, te pedig végig figyeltél, éreztem magamon a tekintetedet.

Felálltál és azt mondtad, hogy ne merjek erről beszélni senkinek, úgyse hinné el senki, amúgy is csak egy kis rib*nc vagyok, aki örülhet, hogy végre valaki jól ellátta a baját. Kinyitottad az ajtót, én pedig szó nélkül eljöttem.

Hazaértem, szerencsére anyám már aludt, lefürödtem és lefeküdtem aludni. Másnap az első órán kikéredzkedtem a mosdóba, és ott őrült módjára bőgni kezdtem. Akkor fogtam fel igazán, hogy megerőszakoltál, hogy mit is jelent ez pontosan. Meg se fordult a fejemben, hogy feljelentselek. Magamban kerestem a hibát, és mivel már így is elég nagy szégyent éreztem, nem akartam mást, csak elfelejteni az egészet, túllépni rajta.

Közel 20 éve történt, de még mindig fel tudom idézni a szagodat, a hangodat. Undorít és dühössé tesz az, amit velem tettél, de leginkább az, hogy nem tettem semmit ellened. Azt ugyan, hogy megerőszakoltál már nem tudtam volna semmissé tenni, de azóta is eszembe jut, hogy ezt azóta mással is megtehetted, és talán megakadályozhattam volna, ha a történtek után nem egyenesen haza, hanem a rendőrségre megyek. Most már tudom, hogy nem az én hibám volt, csakis a tiéd!

Kérlek, fogadd meg a tanácsom...

Kérlek, bármennyire is szimpatikus az illető, ne menj fel soha egy idegen lakására. Az ember sajnos hajlamos azt gondolni, hogy bizonyos dolgok vele sosem történhetnek meg, ám ez egy olyan tapasztalás, amit érdemes inkább elkerülni, mint megélni.

Nyitókép: Shutterstock