Az elfűszerezett bolognai, amely megmutatta, a párom mennyire szeret engem

Ez a mostani betegség olyan, mintha egy videójátékban lennék, ahol a karakterem napról napra újabb képességeket sajátít el, újabb szintekre lép a kalandok során, ám a jutalma nem aranytallér vagy valami különleges főzet, hanem egy-egy újabb kórság.

Az első napon még csak levert voltam, majd másnap mindez eltűnt és átvette a helyét a hőemelkedés, a bőr-, izom- és ízületi fájdalom. Harmadnapra érkezett a torokfájás és a köhögés, utána az arcüreggyulladás, és mikor mindegyik "vendég" hazament, akkor vettem észre, hogy valamelyikük véletlenül magával vitte az ízérzékemet.

Amikor három évvel ezelőtt, az akkori munkahelyemen elsőként elkaptam a covidot, szinte meg se éreztem a betegséget, egy-két napig durván fájt a fejem, de a tipikus influenzás tüneteken felül semmi bajom nem volt, még lázam sem, egy valamit leszámítva. Elment a szaglásom, ami csak egy pillanatig volt ijesztő, után meglehetősen vicces volt, hogy se az öblítő, se a kávé, se semminek nem éreztem az illatát vagy a szagát. Bizonyos helyzetekben ez ma áldásos is lenne.

A főzés nem ilyen, és míg szaglás nélkül csak-csak el lehet boldogulni a konyhában, ízlelés nélkül nem, és a mostani betegségem során bebizonyosodott, mennyire meg van lőve az ember, ha elveszíti valamelyik érzékét. Már jól voltam annyira, hogy nekilássak a vacsorának, nem szédültem, az orrom se folyt, csak a rossz közérzet volt jelen. A párom még nem ért haza, gondoltam, meglepem egy meleg vacsorával, ne a szokásosat együk, és már az gyanús kellett volna legyen, hogy a hagyma, ami amúgy mindig szétcsípi a szememet, most nem illatozott.

Kacsazsíron megpirítottam a felkockázott hagymát, majd jöhetett bele a reszelt sárgarépa és szárzeller, a darált hús, és miután kifehéredett, a fűszereket is hozzáadtam. Hagytam egy kicsit pirulni, végül felöntöttem a passzírozott paradicsommal és az első fortyanás után megkóstoltam. Semmi íze nem volt. Ment még egy kör fűszer, a sótól kezdve a borson át az összes "olasz zöldig", megkevertem, hagytam főni, majd miután leszűrtem a tésztát, ismét kóstoltam. Megint semmi íze nem volt a kajának.

Újabb kör só és zöldek, kavarás és kóstolás, de semmi. A ragu közben elkészült, már elkezdte lekapni az alját, ezért elzártam, rendbe tettem a konyhát és mire az utolsó poharat is eltöröltem, nyílt a bejárati ajtó. Terítettem és mielőtt a párom az első falatot a szájába vette volna, megfogtam a kezét, a szemébe néztem és csak annyit mondtam, hogy a kaja nem lett a legjobb, valami szerintem hiányzik belőle. Elmosolyodott, a villára felcsavarta a szószos tésztát és én is nekiláttam a vacsorának.

Nem volt rossz, de főztem már jobbat is. Mikor felpillantottam, a párom tányérja még tele volt, de a szeme tiszta könny és épp nyakalt a vizet.

– Minden rendben? – tettem fel a kérdést és még be se fejezte a pohár vizet, állt is fel egy újabbért. Megnyitotta a csapot, teletöltötte és azt is nagy svunggal kiitta. Lihegett, én pedig nem értettem, miért áll a konyhapultnak támaszkodva és vigyorog mint a tejbetök. – Mondd már, mi van!

– Semmi – kezdte. – Azt tudtam, hogy ha elsózzák a kaját, az azt jelenti, hogy szerelmes a szakács..., de azt nem tudtam, hogy valaki lehet ennnnyire szerelmes.

A mondat végét már nem tudta befejezni, mert kitört belőle a nevetés. Visszafordultam a saját tányérom felé, bevettem egy adagot a számba, rágtam és forgattam, ízlelgettem, majd lenyeltem és villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy a múltkori után most nem a szaglásom, hanem az ízlelésem tűnt el. Belőlem is felszakadt a kacagás. Felálltam, odaléptem hozzá és megöleltem.

– Rendeljünk neked valamit.
– Csak nekem? – kérdezte csodálkozó tekintettel.
– Persze, belém most kár lenne bármi finomság, úgyse érezném az ízét.

Erre a párom leült az asztalhoz, kezébe fogta a villát és enni kezdte az elfűszerezett, túlsózott bolognait. Ez meg mit csinál? A spagettiszálak félig kilógtak a szájából, szürcsögte a kaját, mire észrevette, hogy bámulom és teli szájjal csak annyit mondott, hogyha nekem jó, neki is tökéletes és úgy lapátolta tovább, mintha valóban élete bolognaiját enné. Ennél több pedig nem is kellett nekem, éreztem, hogy mindennél jobban szeretem, könnyek szöktek a szemembe.

Nyitókép: Shutterstock