A pillanat, amire mindig emlékezni fogok

A sors, az univerzum, valami felsőbb erő vagy a véletlen, - hívjuk bárminek -, nem kérdezi, hogy ezek a találkozások életünk filmjében mikor következzenek, készen állunk-e arra, hogy befogadjuk. Az egyik nagy fordulópont a gyerekkorból a felnőttlétbe való váltás. Ha valaki megkérdezné, mi hiányzik a legjobban a gyerekkoromból, borúsabb napokon hajlamos lennék azt válaszolni, a gyerekkor. Amit aztán ironikus módon, a felnőttkor küszöbén ő hozott el, amikor megismertem. Ő volt egy személyben a felhőtlen gyerekkor megtestesülése és a boldog jövő ígérete is. Minden volt, ami gondtalan és életigenlő.

Egy péntek este találkozott össze a tekintetünk, emlékszem, elemi erővel csapott le a pillantása, mintha valami láthatatlan erő húzna hozzá. Magával ragadó pillanat volt, amit még most is úgy látok magam előtt, mint mikor egy filmet nézek. Közelebb jön, és hirtelen nem látok mást magam körül, eltűnnek az emberek, nincs ott más, csak ő meg én, elhalkul a zene, és az a pár másodperc valahogy rendkívül hosszúra nyúlik, megáll az idő.

A filmekben ilyenkor szokott felcsendülni egy sokat sejtető, izgatott várakozással teli, lüktető ritmusú, de halk dallam. Amikor tudod, hogy valami fontos következik. Egy ilyen pillanat mindenkinek megvan, ugye? Egyszerre volt felfoghatatlan és különleges. Mintha már láttam volna ezt az arcot, valamiért annyira ismerősnek tűnt. Vagy csak képzeltem? Mintha már itt éreztem volna, hogy ennek a percnek szerepe lesz az életem alakulásában.

Lehengerlő volt a stílusa, eredeti a szövege, a pasi maga volt a két lábon járó amerikai álom, itt, az alföldi kis faluban, a magyar balkán valóság közepette. Nem eresztettük el egymást egész végig.

Az a péntek este kellemes emlékként él bennem. Nagy társaság gyűlt össze a lampionokkal kivilágított kerthelységben, a levegővel a kora ősz füstös illata vegyült. Aznap még sok embert megismertem, volt ott egy magas lány is egy barátjával, bemutatkozott ő is: "Burai Anita." Egy ideig beszélgetni próbált velem, gondoltam magamban, végül is, nő még nem hajtott rám. De engem csak az az egy érdekelt, körülötte forgott minden gondolatom. Ha tudtam volna, hogy ez még milyen sokáig így lesz...

Emlékszem az órákig tartó beszélgetésünkre, hogy azt akartam, sose legyen reggel. Aztán hajnal 4-kor a többiek megkérdezték, indulunk-e lassan haza, mire én csak annyit tudtam mondani: "Máris??" Elbúcsúztam tőle, kibújtam az öleléséből, elindultunk ellenkező irányba.

Épp csak pár lépést tettem, és azt éreztem, nem akarom még elengedni, visszafutottam a karjaiba. Nagy nehezen szétváltunk, és hazaérve azon gondolkodtam, ilyen az, amikor minden annyira jó, hogy nem akarok elaludni. Ezzel a nappal írta be magát életem regényébe. Itt kezdődött el a tiszavirág életű kapcsolatunk, ami érzelmileg intenzívebb volt nekem, mint amiről valaha álmodtam, és ami később alapjaiban formálta a személyiségem, a magamról és a világról alkotott képem.

Aztán vannak olyan élmények, amelyeket akkor és ott, abban a pillanatban befogadnak ugyan az érzékeink, de sokáig mélyen a felszín alatt maradnak, és csak jóval később jutnak el a tudatunkig. Eddigi életem során nekem kevés ilyen volt. Két évvel azután, hogy elváltak útjaink, az egyetemi tavaszi félév végén egy nagyon nehéz vizsgára készültem. Minden idegszálammal a tananyagra koncentráltam, elmerültem benne, mikor egyszercsak a semmiből bevillan egy emlék, amire addig nem is emlékeztem, hogy megtörtént.

Harmadikos gimis koromban egy péntek délután utaztam haza busszal. Középtájt megláttam egy üres helyet, megkérdezem, hogy leülhetek-e. Helyet foglalok, az ablakon bámulok ki, nézem a virágba boruló tájat. Vagyis csak próbálom. Nem tudok eltekinteni a mellettem ülőtől, magához vonzza a tekintetem. Itt ül egy jóképű, kifinomult arcvonásokkal rendelkező férfi. Minden annyira egyben van rajta... Szépen ívelt, karakteres arccsont, ami azóta a védjegyévé vált. Angelinát megszégyenítő, buja ajkak. Miközben az egész pasit körüllengi egyfajta britpopos felütés, akit leginkább a londoni éjszakában képzelek el. Minden túlzás nélkül a legszebb férfi, akivel valaha találkoztam.

Újra megrohantak az emlékek, a könyvhalom fölött elkezdtem könnyezni. Magam is meglepődtem a saját önkéntelen reakciómon. Azt kérdeztem magamban, találkozunk-e még, ha igen, vajon örülne-e nekem. Aztán erőt vettem magamon, félretettem az emlékét és visszatértem a tananyaghoz.

Még évekkel később is sokszor megváltozott az arckifejezésem, a mosolyom, ha róla beszéltem. Mindegy, hogy egy régen látott barátnak meséltem, aki már az elején is ismerte a vele való történetem, vagy egy idegennek, az egyetemi klubban hajnal 5-kor, egy random hétfőn.

Egy másik emlékem róla, amiben fizikailag már nem volt benne, mégis a mai napig élénken emlékszem rá, mikor a riói olimpia évében, egy kellemesen meleg tavaszi este a Duna-parton ballagtam haza egy koncentről. Ahogy távolodtam a hajótól, egyre halkult a zene is, és a dallam a fejemben átváltott egy lassabb ritmusú indie számra. Néztem a Szabadság híd zöld fényeit, a kivilágított épületeket, és egyszerre elkezdtem újra azon gondolkozni, ami tudat alatt mindig itt volt éveken át: látom még valaha?

Tudom, hogy ha bármilyen okból élet-halál közt lebegnék, azokban a percekben az ő arca is felvillanna előttem. Sok éve már, hogy elment, mégis mindenre emlékszem vele kapcsolatban, a legapróbb részletekre is. A keze alakjára, az illatára, a tüzes, mézbarna szemeire, amelyek mindig mosolyogtak, akkor is, amikor ő épp nem. A nevetését ide hallom a mai napig. Az arca legtöbbször úgy jelenik meg előttem, ahogy akkor láttam meg a buszon, profilból. Így él az emlékezetemben.

Pálffy Réka

Nyitókép: Shutterstock