Bárcsak hamarabb kiderült volna, ki vagy valójában!

Olyanokról mondanak lekicsinylő, gyakran trágár szavakat, akiket sosem ismertek. Nem tudják, mit éltek át, mit éreztek, vagy miért született meg bennük a döntés, hogy véget vetnek az egykori kapcsolatnak. Könnyű leszólni valakit ismeretlenül, ám lehet, hogy sokat küzdött és küszködött azzal, akit mi most a párunknak hívunk. Talán inkább tisztelet járna neki, mintsem utálat.

- Érdekes neved van, férjnél vagy?

- Igen.

- Ismertem egy ilyen nevű srácot. Rövid ideig a barátom volt, főiskolát végzett, jó munkahelye volt, nagyon kedvesnek, aranyosnak tűnt, csak aztán...

- Mi történt?

- Megváltozott. Elárasztott ajándékokkal: vörös rózsacsokor az autóülésen, majd egy fekete fehérnemű, vacsora a kedvenc éttermében. Vett órát, karkötőt, de nekem túl sok volt mindez. Megkértem, hogy ne siessen ennyire, tartsunk szünetet. Mintha a pokol szabadult volna el! Követni kezdett, írogatott, rám küldte a haverjait.

Rettegtem, szóltam neki, hogy hagyja abba, de hiába. Nem állt le addig, amíg azt nem mondtam: feljelentem a rendőrségen, ha tovább zaklat. Nem tudom, hogy ez volt-e az oka, vagy talált egy szerencsétlen lányt, akivel újrakezdheti az egészet, mindenesetre engem attól kezdve békén hagyott. Bocs, nem tartozott ide, csak egy éve nem hallottam ezt a nevet, és előhozta a rossz emlékeket.

- Melyik főiskolára járt? - kérdezte rosszat sejtve a feleség.

Két hete volt az esküvőjük, tizenegy hónappal korábban ismerték meg egymást, pont, amikor a férfi előző kapcsolatának vége lett. Ránézett a lányra: félelmet látott a tekintetében, mint aki vigasztalásra szorul, és arra vár, hogy valaki erőt adjon neki. Erőt, amit most ő sem érzett magában - hiszen a szerelméről kiderült, hogy egy meghatározott forgatókönyv szerint működik...

Nem vesztek még össze, bár egyszer furcsán reagált, amikor ő nem akart két egymást követő estén étteremben vacsorázni. Drága dolognak tartotta, ráadásul ahhoz is fáradt volt, hogy kiöltözzön. Otthon szeretett volna maradni, de a párja reakciója elutasító volt: egy órán keresztül nem szólt hozzá, és aznap a másik szobában aludt...

Túlléptek az eseten, de ő valamiért mégsem felejtette el. Most pedig a férje múltjának egyik fontos szereplője azt meséli, hogy van egy másik félelmetes, sötét, zsarnoki oldala a szerelmének... Remegni kezdett, kezei jéghideggé váltak, szédült.

- Jól vagy? - kérdezte a másik.

- Nem.

- Nehogy nekem elájulj! Mély levegő, nyugodj meg! Jól sejtem, hogy az előbb éppen a férjedről beszéltem?

- Igen.

- Túl ritka név ez ahhoz, hogy az ember egy élet alatt kétszer is találkozzon vele. Remélem, veled másként bánik, biztosan megváltozott már. Bár... A tekintetét sosem felejtem el, és aki úgy tud nézni... Kérlek, ne gyűlölj, amiért elmondtam!

- Miért tenném?

A lánynak olyan őszinte tekintete volt, hogy nem tudott rá haragudni. Látszott rajta, hogy sokat tapasztalt, szenvedett és csalódott. De hogyan tovább egy ilyen beszélgetés után? Mindenki visszamegy oda, ahonnan jön, és úgy folytatja az életét, mintha ez a találkozás meg sem történt volna? Vagy a feleség innentől kezdve rettegni fog, hogy mi lesz, ha megint nemet mond?

Hazamentek és reménykedtek: a lány abban, hogy soha többé nem hallja ezt a nevet, a feleség pedig, hogy nem lesz balhé, és férje másik énje már nem létezik. Kettejük közül azonban csak az egyiküknek lett igaza: a lány valóban elfeledhette a férfit. A feleség viszont megismerte azt a sötét árnyat, akit sosem szeretett volna...

A válás legalább annyi ideig tartott, mint a házasságuk. Nemcsak egy szörnyűséges tapasztalattal gazdagodott, hanem azzal a tudással is, hogy a múlt szereplőit nem utálni, hanem inkább megérteni kell.

Nyitókép: Shutterstock