Nagyon szerelmes voltam beléd. Mondhatni szerelem volt első látásra, már amikor kiszúrtalak a tömegben, akkor megdobbant a szívem. Rám mosolyogtál és beszélgetni kezdtünk, de én azt sem tudtam, hol vagyok, bár rakosgattam a szavakat egymás után, de lélekben teljesen máshol jártam. Elöntötte az agyamat a lila köd, nem érdekelt, ki vagy, mi a múltad, akartalak, minden idegszálammal akartalak. Nem jöttünk össze azonnal, én pedig szidtam az égieket, miszerint ezt nem tehetik meg velem, hogy ide rakják elém álmaim pasiját és ő nem akar engem.
Végül megtört a jég, randira hívtál és én több napig a föld felett lebegtem a boldogságtól. Régen éreztem ilyet, úgy gondoltam, hogy végre értelmet nyert a sok egyedülléttel telt hónap, év, a sok csalódás és ennek itt és most vége, mert mi egymásnak lettünk teremtve. Szinte biztos voltam abban, hogy te leszel a férjem, hittem, hogy nekünk ez van megírva, nem is lehet másképp.
Pár hónapig nagyjából minden rendben volt, bár voltak rossz előjelek, de én azonnal a szőnyeg alá söpörtem őket. Egyik találkozónk alkalmával aztán nagyon távolságtartó voltál, nem értettem, és ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni, félve rákérdeztem, hogy minden rendben van-e. Igennel feleltél és én elhittem, mert el akartam hinni, bár minden ez ellen szólt. Hamarosan elindult a lejtőn a kapcsolatunk, egyre kevesebbet üzentél, kifogásokat kerestél arra, hogy miért nem érsz rá találkozni velem, hárítottad a közeledésemet, elutasító voltál, de még mindig nem mondtál semmit.
Én kezdtem teljesen szétesni, az őrület határán voltam. Éreztem, hogy nagy a baj, de amíg nem lett kimondva a végső szó, még reménykedtem abban, hogy tévedek. Amikor lemondtad az utolsó találkozónkat, összedőlt bennem minden. Emlékszem, ahogy ültem a tóparton, görcsben volt a gyomrom és alig kaptam levegőt a szorongástól. Úgy éreztem, belehalok, ha azt mondod nekem, hogy már nem szeretsz és nem akarsz velem lenni. Annyiszor hallottam már ezt, hogy úgy éreztem, még egyszer képtelen lennék elviselni.
Felhívtalak és kikényszerítettem belőled, hogy végre mondd el, mi játszódik le benned. Azt mondtad, hogy jó velem, de nem érzed azt a tüzet, amit kellene. Vége lett. A szívem darabokra hullott, fuldokoltam a zokogástól és megfogadtam, hogy soha többé nem akarom ezt érezni. Aznap bezártam a szívem és azóta se engedtem be oda senkit. Magamra is haragudtam, óriásit csalódtam, hogy tudtam ezt ennyire benézni. Addig azt hittem, jók a megérzéseim, de ott megingott az önmagamba vetett hitem is.
Három éve nem ért fájdalom, most már messziről kiszúrom a rossz előjeleket és még véletlenül sem söpröm azokat a szőnyeg alá. Kész erőd véd az újabb csalódástól, viszont ennek az a következménye, hogy sok jó dolog sem történt velem mostanában. Ahogy ráraktam a lakatot a szívemre, se a rossz, se a jó nem megy be.
Most viszont találkoztam valakivel, aki hosszú idő után érzéseket vált ki belőlem és megnyitotta a szívemet. Elképesztően félelmetes újra érezni. Ahogy a múltról beszélgettünk, újra eszembe jutottál és elöntött az a régen érzett fájdalom, amit annak idején elnyomtam, mert képtelen voltam elviselni. Talán még mindig itt lebegsz felettem, mint egy szellem a múltból, és azt sugallod, hogy a szerelem veszélyes. Én viszont szeretnék újra érezni és szeretni, mert érzések nélkül olyan az élet, mint egy fekete-fehér film.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.