Szeretőként sosem lehetsz első, csak egy lehetőség, aki ugrik, ha épp szükség van rá

Azt hiszem, kevés ember van, aki élete egy-egy szakaszában ne futott volna bele a szerető szerepkörbe. Akár úgy, hogy ő maga lett azzá, akár úgy, saját maga tartott másodhegedűst.
Igen, másodhegedűsség ez. Akkor is, ha mint mindennek, ennek a jelenségnek is ezer arca lehet.

Van, aki tudatosan lép mellékvágányra, van, aki szeretet- vagy társhiány miatt sodródik bele ebbe a történetbe. Olyanok is akadnak, akik kölcsönös megegyezéssel nem akarnak elköteleződni, és ezt a verziót tartják elfogadhatónak.

Mégis, a szeretői viszony rengeteg kérdést és dilemmát felvet. Élete hajnalán az ember talán át sem gondolja, milyen ingoványos talajra téved. Nem érti, nem érzi, milyen fájdalmat képes okozni ezzel a csalással. Tény, hogy van, akit ez felnőttként sem zavar, de azért úgy gondolom, egy idő után illik eljutni odáig, hogy ez mégsincs rendben.

Hogy miért? Például azért, mert sok év és kellő önismeret után jó eljutni a gondolatig: szeretem és tisztelem magam annyira, hogy nem akarok pótlék lenni. Nem akarok az lenni, akinek mindig várnia kell. Időpontra, szabadidőre, bármire. Arra, hogy otthon most balhé van és hozzám menekül a másik. Arra, hogy a szeretőm meg tudja szervezni a légyottjainkat. Nem kívánom a titkolózás és a bujkálás terhét. És nagyon-nagyon nem szeretném azt, hogy mindig csak lopott pillanatok járjanak. Hogy mindig csak második opció legyek, aki ugrik, ha együtt akar lenni a másikkal, mert ő éppen akkor és csak akkor ér rá.

Forrás: Shutterstock

Azt sem szeretném, hogy egy idő után szorongva üljek otthon, a telefont lesve vagy éppen azon gondolkodva, vajon mit csinál most ölem lovagja. Persze, az ember lánya az üresjáratokon elmegy ide-oda, éli az életét, de a hiány mindig, mindenben ott rezeg.

Természetes emberi igény, hogy az ember társa vágyik. És igen, van, akinek ez nem adatik meg. A magány, ha gyötrően hosszú, képes felőrölni az embert. Azt látom, ebben a pillanatban jutnak el páran odáig, hogy kényszerből belemennek a szeretői viszonyba. Valahol ezt még meg is értem. Amikor évekig nélkülözni kell az ölelést, a csókot, az összebújást, a szeretkezést, az felőrli az embert. Így sem lesz teljes a dolog, hiszen aki idáig eljut, nem másodszereplői státuszra vágyódik. Akkor sem, ha úgy tűnik, ennyi elég. De ő akkor és ott elhiszi, hogy neki ennyi jár.

Aztán van olyan, aki úri passzióból kacsint ki a meglévő párkapcsolatából. Lehet azért, mert nem működik jól, megromlott. Jobb lenne megbeszélni, ha egyedül nem megy, akár külső segítséget is kérve, de mennyivel egyszerűbb ez a megoldás. És vannak a lélektelen skalpvadászok, nőben, férfiban egyaránt. Talán ez a legrosszabb: mert nekik semmi sem számít. Illetve egy valami igen: bárkit, bármi áron megszerezni, nem foglalkozva a következményekkel.Az, hogy végül valaki meddig és miért marad egy szeretői kapcsolatban, szintén sok mindentől függ.
Én például anno megtanultam a leckét. Fiatal voltam, dühös, elkeseredett. A házasságom romokban, megbeszélni nem lehetett. Egy idő után feladtam és ostobán a legrosszabb megoldást választottam. Belemenekültem egy férfi karjaiba. Amíg élek nem felejtem el azt a kettősséget, ami onnantól az életem része lett. A folytonos agyalást, mikor és mit hazudtam. Hol voltam, kivel, legyen alibim. Az önuralmat, amivel leplezni próbáltam a légyottok utáni repdesésemet. Gyűlöltem az önvádat, utáltam magam azért, amit teszek. Végül a lelkiismeretfurdalás vetett véget mindennek, és akkor megfogadtam, soha többé. Ha bármilyen kapcsolatomban konfliktus lesz, azt muszáj lesz megbeszélni. Ha nem megy, akkor kilépek, de még egyszer nem alázom így meg sem a másikat, sem magamat.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek