Közös a Facebook-profilotok? Akkor veletek komoly bajok vannak

Az elmúlt időszakban érdekes, egyre növekvő számú jelenségnek lehetünk tanúi. Egyre több párnál tapasztalom, hogy túl szoros közelségben, állandó „mi" állapotban léteznek. Van, aki szerint ezzel az égvilágon semmi gond sincs. Ahogyan az ezzel kéz a kézben járó közös Facebook-profilokkal sem.

Nekem ez az egész valahogy mégsincs rendben. Végeztem egy kis kutatómunkát: körbe néztem a saját házunk táján, figyeltem a barátainkat, ismerőseimet. Talán egy-két kivételtől eltekintve, mindig kibújt a szög a zsákból: az adott kapcsolatban egyáltalán nincs minden rendben. Sőt!

Az teljesen oké, hogy a kapcsolat elején szimbiózisban létezünk a másikkal. Lebegünk, minden csodaszép, minél több fizikai közelségre, intimitásra, együttlétre vágyunk. Vannak, akik ilyenkor mindenki másról megfeledkeznek, csőlátásúak lesznek és csak a másikat látják. Ebben a fázisban az „én" és a „te" elvész egy időre. Nyilván van ennek is egészséges mértéke, de a kérdés most nem ez. Hanem az, mi történik akkor, ha a szimbiózis időszaka után is így maradunk?

David Olson, amerikai házasság- és családterapeuta, a Minnesotai Egyetem professzora alapos kutatást végzett a témában. A párkapcsolati, családi összetartó erőt az érzelmi kötődésként határozta meg. Ezen belül azt figyelte, hogy a kapcsolatban részt vevő felek hogyan tartják egyensúlyban az együttlétet és az elkülönülést. Szerinte az egész rendszer akkor működik harmonikusan és egészségesen, ha a családtagok erős érzelmi kötődése mellett a függetlenségük is megtartott.
Azt tapasztalta, bármi látszódjék is a kifelé mutatott kép alapján, az állandó és túl szoros fizikai közelség rendkívül megterhelő és korántsem egészséges állapotot feltételez.

Forrás: Shutterstock/Copyright (c) 2016 Jacob Lund/Shutterstock. No use without permission./Jacob Lund

A vizsgálatainak eredménye azt mutatta, hogy az ilyen, túl szoros szimbiózisban élő pároknak csak elenyésző számáról mondható el, hogy mentálisan és érzelmileg teljesen egészséges lenne.
Egyértelműen kimutatta, egy párkapcsolatban általában azok az emberek adják fel teljesen az egyéniségüket, akik valamilyen kötődési problémával rendelkeznek. Ezen problémák jó része az anyához és a kisgyermekkorhoz köthető: az anya érzelmileg megközelíthetetlen volt, vagy éppen a másik véglet szerint fojtó, fullasztó közelséget diktált.

Az az ember, aki így nőtt fel, nem rendelkezik egészséges önképpel. A párkapcsolatában is folyton attól fél, szorong, hogy bármikor elhagyható, miközben nem veszi észre, a saját félelmei miatt éppen ő maga generálja a folyamatot.Látszólag minden harmonikusan működik, a kifelé mutatott kép irigylésre méltó. Belül azonban a pár komoly konfliktusokat élhet meg emiatt.

A másik ilyen véglet, amikor a párkapcsolatban élők közös Facebook-profilt hoznak létre. Az egy dolog, hogy mindig gyanús, amikor valaki elárasztja az oldalát a rettenetesen boldogok vagyunk együtt fotókkal, álompár feelinget alakítva ki ezzel. Túl sokszor derül ki, hogy a sugallt kép valami egészen mást takar. Valamit, amit el kell rejteni, mert szégyellnivaló, mert kudarcot mutat, az összkép korántsem olyan csillogó. A közös profil éppen ezért nehezen értelmezhető. Mit is takar valójában?

Nekem például azt, hogy a pár ezzel akarja bizonygatni a nagyvilágnak, hogy mennyire harmonikus kapcsolatban élnek, mindent megosztanak egymással, nincsenek egymás előtt titkaik. De attól, hogy valaki párkapcsolatban él, még nem szűnik meg az egyénisége, a saját identitása. Ez a túlzott szimbiózis az egyéniség feladását is jelenti. Azt sugallja, nekünk már a véleményünk is mindenben azonos, mi már nem vagyunk különálló személyek. Erről az egészről mindig a bizonyítási kényszer és a védőpajzs jut eszembe.

Ismertem egy nőt. Kezdetben nagyon megtévesztő volt: erős, határozott, ő és az élete is rendben volt. A házassága mintaszerű, folyton áradozott a férjéről, aki az elmondása szerint egy valóságos szuperhím volt. Egy idő után mégis úgy éreztem, ez valamiféle kétségbeesett öngyőzködés a részéről. Elgondolkodtam, vajon ez a nő miért ilyen kemény? Mi történik a színfalak mögött? Főleg akkor erősödött fel bennem ez az érzés, amikor elmesélte, hogy közös a Facebook-profiljuk.

Forrás: Shutterstock/Copyright (c) 2016 pyrozhenka/Shutterstock. No use without permission./Pyrozhenka

Lassan kiismertem. Rájöttem, bármennyire is úgy látszik, szabadnak hagyja a férjét, mégis folyamatos kontroll alatt tartja. Az is világossá vált, hogy egy sunyi emberről beszélünk, aki szereti mindenbe beleütni az orrát. Szeret mindenkiről mindent tudni. De ezt soha nem vallaná be, ezért a férje neve alatt futó közös profil alatt szörfölt órákon át a közösségi oldalon, terhelő bizonyítékok után kutatva. Aztán persze az is feltűnt, a férje rendszeresen menekül otthonról: munkába, plusz feladatokba, több napos kirándulásokba a haverokkal. Nem feszegettem, az ő dolguk.

Egy dologban biztos vagyok. Attól, hogy egyre többen elfogadják ezt normálisnak, mégsem feltétlenül az. A túl szoros közelség egy idő után fulladást okoz. Hiszen a távolság és a különálló egyéniség megteremtése, megtartása segít, hogy kapcsolatban maradjunk önmagunkkal. Így tudjuk magunkat önálló egyéniségként is érzékelni, aki teljes egészében tud majd részt venni a közös „mi" kialakításában.

Ráadásul a magunkkal töltött idő alatt külön élményeket is szerzünk, melyeket megosztunk a párunkkal. Így elkerülhető a kapcsolat ellaposodása is, amikor már csak arról beszélünk, ki megy vásárolni, mi volt a munkában, mi van a gyerekkel. A külön töltött idő után, a párunkat is más színben látjuk: meglesz az egészséges hiányzol érzés, a de jó újra együtt lenni állapot is.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek