Hiába bizonygatod Facebookon, hogy jól vagy, ha közben lesír a fotóidról, hogy szét vagy esve

Nem szeretnék senkit megbántani, csupán egy társadalmi körképet szeretnék mutatni a mai társadalom kapcsán. Érdekes dolog ez a Facebook, ahogyan az egyéb közösségi oldalak is.
Valami alaposan elcsúszott.

Régen, amikor felregisztráltam és elkapott a varázsa, posztoltam én is a magánéletemről. Fényképeket magamról, a családomról, a barátaimról. Megörökítettem a fontos pillanatokat, élményeket és lőttem is fel ezekre az oldalakra. Azzal a szándékkal, hogy megosszam az örömömet azokkal, akik az ismerőseim. Soha nem volt belőlük sok, nem embergyűjtésre használtam a Facebookot, hanem kapcsolattartásra, érdekes dolgok olvasására, az öröm megosztására. A sajátom és mások öröme egyaránt boldoggá tett.

Aztán valami megváltozott. Azt vettem észre, hogy az egészséges arányok megváltoztak. Elkezdődött egyfajta túltolásos tendencia. És ezzel egyidőben a rosszindulat is megjelent. Egyre több irigykedő, romboló kommenttel kezdtem találkozni, mind a saját megosztásaim kapcsán, mind mások esetében. Természetesen nem azt állítom, hogy csak ilyen van, de gombamód megszaporodtak az ilyen típusú megnyilvánulások.

Forrás: Shutterstock

Először csak arra figyeltem fel, hogy a magánélet szentsége eltűnt. Az élet minden mozzanata dokumentálva lett, minden közzétehetővé vált. Egyre emelkedett az ingerküszöb, egyre több minden kezdett beleférni a nyilvánosságba. Pedig azt hiszem, vannak dolgok, amelyek nem tartoznak senki másra, csak ránk. És vannak dolgok, amelyeket csak azért posztol valaki, mert figyelemre vágyik, meg elismerésre. Ez odavezetett, hogy sokan a lájkok mennyiségétől kezdték meghatározni magukat, és ez olyan ijesztő mértéket öltött, hogy ma már akár öngyilkosságig is fajul egy-egy helyzet.

Elég csak azokra a fiatalokra gondolni, akik ilyesmi miatt, fájdalmasan korán, önkezükkel vetettek véget az életüknek. Szomorú lettem amiatt, hova tartunk. Kialakult egy totális látszatvilág, ami túl erősen kezdte meghatározni azt, ki mit gondol magáról. Egy olyan virtuális világ lett maga a Facebook is, ahol szinte mindenki harsányan, az arcomba üvöltve posztolja, milyen jól van, milyen boldog. Mert manapság, a túlnyomóan káros trendek hatására csak az számít, aki mindig mosolyog, aki mindig pozitív és sorolhatnám. Számos kritikát és bántást kap az, aki meri vállalni, hogy időnként vannak pocsék hangulatai, állapotai. Ha ne adj' Isten szomorú vagy csak elege van. Ilyen nincs.

Mindenki legyen boldog, mosolygós, fitt, tökéletes szépség, elégedett az életével. Így elindult egy óriási hazugságdömping.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem látszik egy képen, hogy valódi vagy sem. Úgy értem, nekem hiába raknak fel csillivilli boldogságról szóló fotót, ha közben látszik, hogy az ember gyötrődik. Mert az kiül az arcra, a testtartásra, mindenre. De erről nem szeretünk tudomást venni. Nem akarjuk látni. Ezért inkább asszisztálunk hozzá és jönnek a hamis kommentek: milyen gyönyörű vagy, sugárzol a boldogságtól, stb. Pedig az igazság ott van a szemünk előtt.

Forrás: Shutterstock

Nekem kifejezetten ijesztő, mennyi élet nincs rendben. S minél inkább nincs rendben, annál ordítóbb, annál több poszt születik. Ezekről üvölt, hogy aki kirakja, nemcsak a külvilágnak, önmagának is bizonyítani, hazudni akar, hogy ő igenis jól van. Ekkor jön a napi kvóta. Minden napra több szerelmes poszt: üzenet, fotók garmadája. Alapból nem értem, ha valaki együtt él valakivel, miért a Facebookon üzeni meg neki, hogy szeretlek, hogy boldog szülinapot, tudom is én. Persze, mutatjuk a külvilágnak, mennyire szeretjük egymást, ahogyan írtam, szeretnénk megosztani az örömünket másokkal. De ez az egész már rég nem erről szól.

Sok kapcsolatba, életbe belelátok a munkám során is. Pontosan tudom az igazságot. Így még inkább döbbenetes az, hogy mennyire nem akarják vállalni sokan, hogy igenis, most nem vagyok jól. Nincs rendben az életem. De nem baj, majd dolgozom, dolgozunk rajta, megoldjuk. Ilyen csak ritkán van. Inkább önhazugság van, önbecsapás, amikor kétségbeesetten akarom magammal is elhitetni, hogy jó minden. Amikor kétségbeesetten úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. Ordít ezekről a posztokról, képekről, hogy az igazság teljesen más. Lehet ez persze segélykérés, figyelemfelhívás. Ha valaki folyton magáról tesz fel képeket, vagy folyton posztolja, mennyire boldog a párkapcsolata és ezt túltolja, akkor érdemes elgondolkodni. Kinek és miért akarunk bizonyítani? Miért nem a megoldással foglalkozunk, miért a vetítés a fontos?

Nekem, bevallom, főleg a mai világ kapcsán rettentő elkeserítő ez a tendencia: hamis guruk, hamis próféták, hamis kapcsolatok világa vár a Facebookon. Kevés a valódi. Elkeserítő látni, hogy pontosan tudom, mivel küzd az adott ember, mégis totálisan az ellenkezőjét közvetíti a világnak. Szégyen lett nem jól lenni. Szégyen lett önmagunkba nézni. Olyan tökélyre fejlesztette az emberiség az önhazugságait, hogy már maga is elhiszi.

Ezért befejeztem a posztolást. Nem mondom, hogy soha nem rakok fel semmit. Akad, hogy felteszek pár képet és a munkám kapcsán is írok. De levettem minden családi és egyéb fényképet, ha posztolok is ilyet, mert tényleg olyan öröm ért, amit szeretnék megosztani, utána leveszem. Mi nem a Facebookon vagyunk szerelmesek, nem ott éljük az életünket, hanem itthon, a fizikai valóságban.

Természetesen nemcsak ilyen van, vannak olyanok, akik tényleg igazat posztolnak és őszintén örülnek más örömének, sikerének. De ők vannak kisebbségben és ennek az aránynak jó lenne újra emberi léptéket ölteni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek