Bezzeg Ricsike… Az örökségre hajtó unoka, aki az ujja köré csavarta a beteg nagymamát

Nagyon mérges vagyok. Haragot érzek a nagyi iránt, pedig ő itt a legkevésbé hibás, de mégis fáj, piszkosul, hogy az a rokon, akiről évek óta semmit sem hallottunk - sőt én azt sem tudtam, hogy létezik - bezsebel minden dicséretet és elismerő szót, pedig csak egyszer jött és azóta se látta senki.

Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor a nagyi elkapta a covidot és kórházba került. Futótűzként terjedt el a hír a családban, hogy bevitték, mert éppen a pandémia idején töltötte a kilencvenet, megünnepelni se volt lehetőség a kerek évfordulót. Mindenki féltette, senki sem akarta megfertőzni, és furcsa belegondolni, - főleg mai fejjel, de akkor tényleg nem tudtuk -, ki lehet a koronavírus áldozata és mennyire is veszélyes betegség valójában.

Óvtuk a nagyit, a bevásárlást az ajtaja elé raktuk, naponta többször is hívtuk, tényleg felügyeltük, ahogy a technika lehetővé tette. Szerencsére jól kezeli az okostelefont, működött a videóhívás... elhittük, hogy védve van, hogy ezek után semmi baj nem történhet. Most sem tudjuk, kitől vagy hogy kapta el, melyik zöldségen vagy csomagon maradt rajta a vírus, de bejutott, be a nagyi lakásába, a szervezetébe és mire észbe kaptunk, már az intenzíven volt.

Borzasztó hetek következtek és az orvosok sem titkolták, őket is meglepte, hogy a nagyi felépült, sőt saját lábán hagyta el a kórházat. Vicces kedvében volt, azt mondta, hogy ezentúl a nulláról indul, és jövőre nem kilencvenegy, hanem egyéves lesz, hiszen kapott egy második esélyt. Újjászületett.

Forrás: Shutterstock

Aznap, hogy hazament a kórházból, megjelent Ricsi. Hogy ki? - kérdeztem anyától, és ő is tanácstalanul tárta szét a karjait. Egy telefon után kiderült, hogy Ricsi anya legidősebb testvérének, Zolinak az első házasságából született egyetlen gyermeke. Mivel a nagybácsim egy év után elvált az első feleségétől a kilencvenes években, és a nő rögtön külföldre költözött a gyerekkel, három évtizeden át senki sem hallott felőlük.

Most viszont itt voltak, vagyis csak Ricsi, az elvileg Németbe' élő rokon, és ott sürgött-forgott a nagyi körül. Se maszk, se kesztyű nem volt rajta, miközben mi majdhogynem vegyvédelmi ruhában közlekedtünk a nagyi lakásában. Amikor szóvá tettük, hogy ezt azért nem kéne, még a nagyi csitított minket, hogy hagyjuk már szegény Ricsikét.

Nem hazudok nektek, pillanatok alatt az ujja köré csavarta a nagyit. Saját kulcsa volt a lakáshoz, ő vette át a postát, pakolta ki a mi bevásárlásainkat, sőt ő vette fel a nagyi telefonját. Odaköltözött hozzá, és a nagyi ezt hagyta. Elférünk ketten is ebben a nagy lakásban – hangoztatta. A mami eközben napról napra egyre erősebb lett, nyoma sem volt már a betegségnek. Ricsi végül két hét jótündérkedés után lelépett, visszament Münchenbe.

Mi erről a nagyitól és persze utólag értesültünk, amikor felköszöntöttük a 91... vagyis az 1. születésnapját ünneplő Mari mamát. Senki sem értette, miért volt sietős Ricsinek a távozás, miért nem tudta megvárni a köszöntést, de titkon örültünk annak, hogy nincs ott, hogy végre nem sajátítja ki a nagyit. Nem tudtuk volna megmondani, miért volt furcsa érzés Ricsi közelében lenni, de valami nem stimmelt vele. Mindenkinek volt egy rossz előérzete.

Forrás: Shutterstock

Ricsit azóta sem láttuk – anya hálát is ad érte, nagyon jó emberismerő és szerinte az egész gyereknek rossz volt az aurája... Talán már el is felejtettük volna őt, ha a nagyi nem emlegetné napi szinten. Szó szerint naponta. Ricsi távozása után ugyanis már semmi se volt jó Mari mamának. Ha vittük a bevásárlást, ugyanazt amit előtte másfél éven át, a szemünkre vetette, hogy csak rohanunk, kipakolni sincs időnk, és nem is szereti ezeket a dolgokat, bezzeg a Ricsike... ő mindent elpakolt neki, ő tudta, mi a kedvence.

Bezegg Ricsi segített a takarításban (mi is segítünk), elvitte őt kórházba a kontrollra (na ez nem igaz, én vittem a nagyit!), intézte a postáját (nagy cucc volt kivenni a leveleket a postaládából), főzött rá (szintén nem igaz, csak kipakolta anyáék főztjét), beszélgetett vele (mert mi nem hívjuk és látogatjuk?!). Bezzeg Ricsike, bezzeg Ricsike, bezzeg az a kib*szott Ricsike!

Annyiszor hallottam az elmúlt hónapokban ezzel kezdődni mondatokat, hogyha gond lenne a vérnyomásommal, csak megkérnék valakit, hogy ezt ismételgesse, máris felrobbanna rajtam a mérőműszer. Ha meghallom a Ricsi nevet, azonnal hevesebben kezd verni a szívem, vörösödik a fejem és legszívesebben ordítani tudnék. A távoli, azóta sosem látott Ricsike lett a tökéletes unoka, a megtestesült jóság, akinek minden el van nézve és akihez mi sosem érhetünk fel.

A nagyi csak róla áradozik, és ha Ricsikének véletlenül eszébe jut a mama, és küld egy SMS-t névnapra vagy valamire, mert felhívni már nem képes, akkor napokon át azt kell hallgatnunk, hogy Bezzeg Ricsike még a távoli Németországból is gondol az ő mamájára. Az ember mit mondjon erre? A nagyi minden észérvet leszerel, mentegeti Ricsit és az egekig magasztalja, ez pedig iszonyúan rosszul esik nekem, mert én tényleg nem azért teszem, amit, nem azért segítek, mert dicséretet vagy jutalmat várok, na de mindennek van egy határa!

Kimondom, amit a családban senki sem mert: Ricsi csakis az örökségre hajt. Mi mással lehetne magyarázni, hogy amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan távozott? Amikor számára is nyilvánvaló lett, hogy a nagyi életben marad, és nem lesz mi fölött viaskodni a hagyatéki tárgyaláson, fogta a cuccát, és hazautazott. A nagyi persze ezt nem látja, és szerintem még sokáig fogjuk hallgatni, hogy bezzeg Ricsike...

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek