Ritkaságszámba ment, ha nem így történt, de anyukám már akkor sem tette azt, amit elvártak tőle. Tanulni akart, és nem ám holmi óvónőnek, védőnőnek vagy tanítónőnek - ő biológus akart lenni. Tudta a családja, hogy okos, de furcsállták a választását, mert nem tudták, pontosan mit is csinál egy biológus.
Miért nem orvosnak tanul, kérdezték, gyerekorvosnak, annak mindig lesz munkája, meg olyan szép, nőknek való munka, gyógyítani, mosolyogni, gyerekeket babusgatni. Mesélte, hogy ilyenkor legszívesebben visszaszólt volna, hogy akkor inkább nőgyógyásznak áll...
Lediplomázott, minden vizsgája ötös lett, de vőlegénye még mindig nem volt. Nem akart családban gondolkodni, mert az jegelte volna a karrierjét, ő viszont külföldre készült és tudományos fokozatra. Lenyűgöző volt... Mindig elönt a csodálat, ha visszagondolok azokra az időkre, amikor még nem is ismertem. Tisztelem az elhivatottságát, a kitartását, a céltudatosságát és azt, hogy amit eltervezett, el is érte.
Az egyik gyógyszerkísérlet közben jött össze apámmal, a professzorral. Ekkor ő harmincegy éves volt, a szerelme meg hatvannégy. Tudta, hogy sok boldog év nem adatik meg nekik együtt, ezért minden nagyon gyorsan történt: szerelem, házasság, és már jöttem is én. Anyám szülei fiatalabbak voltak, mint apám. Persze apa jól nézett ki, látom a képeken. Sajnos nem emlékszem rá, mert két éves koromban egy kiküldetésről hazafelé karambolozott.
Anyám megrázta magát. Folytatta a munkáját, mellém pedig pótnagymamát fogadott. Mindent ezer százalékosan csinált, a karrierje szépen ívelt, és közben én is aranyos, jól nevelt kislány voltam. Már érettségire készültem, amikor beteg lett. Először nem foglalkoztunk vele, mert nem hittük, hogy a krónikus fáradtság ennyire komoly problémát jelezhet.
Aztán kezdődtek a furcsaságok: a kávéjába sót rakott, kereste a szemüvegét, ami rajta volt. Mintha a stílusa is odalett volna, azt vette fel, ami a kezébe akadt. Eleinte mulattunk azon, milyen szórakozott lett, de egyik nap, amikor a kutatólaborból nem tudott hazajönni, mert elfelejtette, hogyan kell, már tudtam, beteg. Most már neki kerestünk pótnagymamát. Amíg én iskolában voltam, egy ápoló vigyázott rá, be is költözött hozzánk.
Azt javasolták, hogy helyeztessem gondnokság alá, de nem akartam. Éppen nagykorú lettem, furcsa volt, hogy a professzor, egyetemi tanár, kutató, biológus anyámat egy hivatalos eljárással megfosszam a méltóságától. Az állapota gyorsan romlott. Váratlanul halt meg. Borzasztó volt. Egyedül maradtam: se apám, se anyám, pedig még egyetemista voltam, bevétel nélkül.
Megörököltem a házat, és tudtam, hogy a bankszámlán is van pénze, nem is kevés. Csak a hagyatéki eljárás során derült ki, hogy már nincs ott az összeg. Nem sokkal a halála előtt bement, és minden pénzét kivette, hogy inkább hazaviszi, otthon jobb helyen lesz... A tisztviselők ismerték őt, a professzor asszonyt, azt hitték, csak nekik nem akarja megmondani, mire kell ennyi pénz.
Én meg elkezdtem mindenféle hivatalos nyilvántartásokban kerestetni, hogy mit vehetett. Egy lakást, egy kocsit, valami értékeset? Semmit nem találtunk. Közben átkutattam a házat, szisztematikusan haladtam, minden könyvet kinyitottam, átnéztem a rengeteg feljegyzését, papírját, hátha egy megjegyzésből, egy utalásból rájövök, mit csinált a pénzzel. Az egyik barátom ötlete volt, hogy a kertet is nézzük át, de hiába tettük.
Rájöttem, hogy ez a pénz már soha nem lesz meg. Végül úgy döntöttem, egyedül fölösleges egy kétszintes házban laknom. Árulni kezdtem, a következő szöveggel: Kétszintes ház eladó, ötszáz négyzetméteres kerttel, benne valahol elrejtve ötmillió forint...
Törőcsik Edit novellája
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.