Jobban kellett volna vigyáznom a szívemre…

Azt hiszem, ahogy öregszem, egyre óvatosabb és körültekintőbb leszek. Már nem megyek bele akármilyen kapcsolatba, ma már nagyon figyelek az intő jelekre, és nem adom oda olyan könnyen magam, mint régen.

Fiatalabb koromban nem voltam szívbajos, pillanatok alatt szerelembe estem, könnyen belementem futó kalandokba, elég volt a vonzó külső vagy egy magabiztos megjelenés. Elképesztően naiv voltam, azt gondoltam, hogy a férfiak is a nagy szerelemre vágynak, és minden esetben őszinte a közeledésük. Tipikusan az a lány voltam, aki azonnal behódolt a másiknak és próbált mindenben a kedvébe járni. Nem láttam tisztán önmagamat és persze a másikat sem, illúziókat gyártottam és hagytam, hogy rám telepedjen a rózsaszín köd és elvakítsanak a szép szavak.

A rendes srácok nem igazán vonzottak, a rosszfiúkra buktam, és természetesen szinte minden esetben jól megégettem magam. Fiatalság, bolondság, akkoriban még nem hajtott a biológiai órám, azt hittem, van időm bőven és nem foglalkoztam azzal, hogy szinte észrevétlenül szállnak el az évek felettem. Akkoriban még hittem abban, hogy a másikat meg tudom vàltoztatni, de ha azt nem is, egy idő után majd felismeri, hogy én milyen szuper csaj vagyok. Őrülten hittem a happy endben, mindenkibe igyekeztem belelátni a jót és azt, hogy majd ő lesz a nagy ő. Nem tudtam határokat húzni, nemet mondani és azt sem ismertem fel, ha épp csak használt a másik. Fogalmam nem volt róla, mi is az az önszeretet, azt hittem, hogy a szeretetet csak kívülről, egy férfitől kaphatom meg.

Forrás: Shutterstock

Nagy árat fizettem mindezért. Sokszor összetörték a szívemet, sokszor zokogtam egy sötét sarokban és sokszor nem értettem, hogy engem miért nem lehet őszintén szeretni. Több lelkileg bántalmazó kapcsolatom is volt, ahol megalázó szavakkal a földbe döngöltek. Fiatal voltam, nem tudtam megvédeni magam, azt hittem, hogy ez a normális, közben elfogytam, állandóan szorongtam.

Sokáig tartott, amíg megláttam a saját felelősségemet a magánéleti kudarcaimban. Rájöttem, hogy csakis az én hibám, hogy ezeket az embereket beengedtem az életembe. Szép lassan falakat húztam magam köré és kicsit elmozdultam a másik végletbe: bezárkóztam, az első rossz jelnél visszavonulót fújtam, százszor is meggondoltam, kit engedek közel magamhoz.

Ennek köszönhetően már évek óta egyedül élek. Nem jön be az életembe a szerelem, a szenvedély, ugyanakkor nem bánt és nem okoz fájdalmat senki. Biztonsági játszmát játszom. Amennyire vágyom a szerelemre, ugyanannyira félek is tőle, mert nem akarok újra sérülni, nem akarok újra csalódni. Persze hiányzik az intimitás, hiányzik a törődés és hiányzik, hogy igazán érezzek újra, de nem hiányzik, hogy újra ellökjenek, ignoráljanak, fájdalmat okozzanak.

Ha őszinte vagyok magamhoz, tudom, hogy mindezt magamnak köszönhetem, mert fiatal koromban nem vigyáztam eléggé a szívemre. Minden jöttmentnek odaadtam válogatás nélkül, túl könnyelmű voltam. Nem gondoltam a következményekre, csak a pillanatnak éltem. Talán még azt sem mértem fel igazán, milyen károkat okoznak a megsemmisítő szavak, a bántások, és a sok csalódás. Évek óta azzal foglalatoskodom, hogy ezeket a sebeket begyógyítsam, megbocsássak azoknak a férfiaknak, akik csalódást okoztak, de legfőképp magamnak, hogy ezt megengedtem nekik.

Utólag már belátom, sok hibát követtem el, de bízom abban, hogy még nem késő helyrehozni. Nagyon szeretnék újra esélyt adni egy férfinak és beengedni a szép dolgokat az életembe. Hisz igaz, hogy a falak mögött biztonságos az élet, de az igazi boldogság a falakon kívül van.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek