Képes leszek túlélni, ha kiderül, hogy megcsalt?

Az örök kétség, bizonytalanság és bizalmatlanság beköltözött az otthonukba, és a nő lelkébe is. Gyötörte a tehetetlenség, és az is, hogy bár folyamatosan voltak jelek, hogy a párja megcsalja, attól félt, ha beszél, beveri az utolsó szöget a kapcsolatuk koporsójába.

De tisztán akart látni. Tudni akarta, hogy ki az az ember, akinek a ruháit mossa, akinek a kedvenceit főzi. Persze egyszerűen csak kérdezhetett volna. Ám annyira már ismerte, hogy ő a "tagadni a végtelenségig" típus, és önmagától soha nem vallaná be, ha meggyalázta a kapcsolatukat. Így kemény lépésre szánta el magát, ésmagánnyomozót fogadott.

Minden este remegve, gyomorgörccsel feküdt le, és minden reggel így kelt. Rettegett attól, mi lesz, ha olyat hall, ami alapjaiban rengeti meg a látszólag tökéletes kapcsolatukat. De tudta, hogy ezt a látszatot úgysem lehet már sokáig fenntartani - még akkor sem, ha nem beszélnek róla -, mert nem bírt tovább így élni.  

Nem volt sok félretett pénze. A nő többször mondta, hogy szeretne elmenni dolgozni, de a férfi mindig azzal érvelt, hogy jó életük van, mindent megkap, amit akar - ez igaz is volt -, így miért menne el gályázni kevés pénzért valami szar helyre? Végül mindig meggyőzte erről a nőt, akinek lekiismeret-furdalása lett, és maradt otthon.

Így az összes megtakarítása a magánnyomozó asztalán landolt, akivel két hónapos szerződést kötöttek. Megállapodásuk szerint nem jelentett két hónapig, majd a végén összegezve... Amikor forgatta az asztali naptárt, a napokat, heteket, hónapokat mintha zabálta volna egy időszörny, csak úgy száguldottak, ahogy az évek is. Azonban ez a két hónap vánszorgott, kínozva ezzel az asszonyt. Nem volt étvágya, lefogyott, az arca beesett, egyre betegesebb kinézete lett.

A párja ebből természetesen semmit sem vett észre. Túlságosan lefoglalták a munkahelyi feladatok, a céges utazások és az otthoni pihenés, amire elmondása szerint a nagy hajtás miatt szüksége volt. És eljött a nap. A nap, amikor egy városszéli kihalt kis kávézóban találkozott a magánnyomozóval. A férfi kimért volt és tényszerű.

Forrás: Shutterstock

- Megtudott valamit? - kérdezte óvatosan a nő.

A férfi egy vaskos, sárga borítékot tett le elé.

- Ebbe minden benne van... - felállt, és biztatóan a nő vállára tette a kezét. - Most magára hagyom, tegyen belátása szerint! Ha valamire szüksége van, tudja a számom. Viszontlátásra, asszonyom!

- Viszontlátásra...

Forgatta a borítékot, rossz előérzete volt. Hiszen a "semmitől" nem lenne ilyen vastag. Lelassultak, megbénultak a mozdulatai. Érezte, ahogy a vérnyomása egyik pillanatban az egekben tornázik, míg a következő percben az ájulás kerülgette. Kitámolygott a mosdóba, rosszul volt, a remegéstől alig tudta tartani elernyedt testét.

Rettegett attól, hogy elveszíti azt a férfit, akinek az illata már minden sejtjébe berágta magát, a teste minden centiméterét ismeri, és akit minden nehézség ellenére is szeret. Aki mellett soha nem tudott más férfira gondolni, mert elképzelni sem tudta, hogy rajta kívül valaki hozzáér.  

Mintha a húsát rágta volna az a fájdalom, amit érzett. Eszelős őrültként, magából kikelve ököllel kezdte ütni a tükör melletti csempét, miközben hangtalanul zokogott, és azt kívánta, bár meghalna, mert ami rá vár, azt úgysem bírja ki. Egy idő után hasító fájdalmat érzett a kezében, ami hirtelen megállásra intette. Ez volt az a pillanat, ami kissé kijózanította.

Hogy vágyhat a halálra?! Hogy lehet ilyen gyenge és önző?! 

Ugyan még ki sem nyitotta a borítékot, de a remény, bár egyre halványabban, még mindig pislákolt benne. Talán téved. Talán csak egy rossz álom ez, amiből egyszer csak felébred. Talán minden rendben lesz...

Tóth Zsuzsa novellája

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek