Nem lehetek kedves anélkül, hogy azt hidd, megjátszom magam?

Így nőttem fel. Kedvesnek lenni nem elvárás volt, egyszerűen fel sem merülhetett más. A kapcsolódások emberiek és egyszerűek voltak, a mosolyra mosoly volt a válasz, ha pedig valakinek valami baja volt a másikkal, az nagyon hamar kiderült.

Az elhallgatások, az elfedések kevésbé képezték az élet részét, már csak azért is, mert az emberek nem értek rá a manipulációkra. Mindenki sokat és keményen dolgozott, és örült az esténkénti szomszédságnak, az utcai padon üldögélésnek, amikor a "semmirevaló" beszélgetések pihentettek, lehetőséget adtak a kikapcsolódásra.

Imádtam itt élni. Imádtam tudni egy kicsit a felnőtt dolgokról, örök barátságokban létezni, rejtőzködés nélkül megmutatkozni. Talán ennek a falusi létnek az egyik "öröksége" számomra, hogy alapvetően kedves vagyok. Ott tanultam meg azt hiszem, hogy nincs is nagyon más alternatíva.

Már gyerekkoromban elköltöztünk a falumból egy nagyvárosba. Bánatos voltam és bizonyos szempontból magányos. Azt hiszem, valamiféle "közösségi magányom" volt, hiányzott a falu. Minden porcikám tiltakozott a város ellen, ahol nem ismertem senkit. Emlékszem, amikor egyszer rámosolyogtam valakire az utcán, bántóan elutasító arccal kérdezte: "Ismerjük egymást?"

Aztán fiatal felnőtt koromban Budapestre költöztem, ahol egyértelműen és többször kaptam meg a kérdést: "Te miért vagy ilyen kedves?" Nem sok idő kellett hozzá, de azért valamennyire már pestinek kellett lennem, mire megértettem, hogy vannak, akik tényleg azt hiszik, hogy a kedvességemmel elfedek valamit - hogy ez nem több, mint egy játszma, a megtévesztés eszköze.

A világ persze folyton csavar egyet önmagán, és lehet, hogy a kedvesség is az a fogalom, amit talán újra kell értelmezni. Látom, hogy milyen borotvaélen táncolnak az emberi viselkedés új és régi szabályai. Mennyire könnyű félreérteni a legegyszerűbb emberi gesztusokat is, és milyen könnyű a megbélyegzés oda-vissza. Mennyi mindent "kitanultunk" már, milyen sok mindent megismertünk az emberi működésből, és mégis mintha ez egyre kevesebb dologra lenne elég.

Nézőpontok. Kinek-kinek a saját történetei, tapasztalatai adják a saját válaszokat. Biztosan van, akinek nagyon kevés mosoly van az arcán, de a világ legkedvesebb szívét birtokolja, és nyilván a legelbűvölőbb, legkedvesebb arc is takarhat nagy belső hidegséget. Számomra a kedvesség maradt az, ami volt. Se nem idejétmúlt, se nem eszköz vagy szerep. Valahogy úgy gondolok rá, mint egy kiapadhatatlan forrásra, egy természetes ajándékra, egyfajta képességre, mely zordabb időkben is képes felolvasztani egy kis jeget.

Szóval, én kedvesség párti maradtam. Bevallom, ha tehetem, nem is maradok kapcsolatban olyan emberekkel, akikkel nem lehetek kedves. És ma már egészen egyértelmű a válaszom arra is, ha valaki esetleg azt kérdi: "Nem félsz, hogy visszaélnek a kedvességeddel?" Nem, nem félek. Attól sokkal inkább tartanék, hogy nem élek valamivel, amit az emberi lehetőségek egyik legszebb és legfontosabb részének tartok.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock