Olvasói levél: "Ne hagyjuk elveszni azt, ami az életben csak ritkán adatik meg"

Elnehezedett végtagokkal ülök a fotelben, a fejemben csak egyre formálódnak a szavak. Nem tudok rendet tenni a gondolataimban, nem bírom fékezni az elmémet. 

Nem csak Te vívsz néma csatákat minden egyes nap, én ugyanúgy roskadozom a gondolataim súlya alatt. Mindig itt vagy, mindegy, hogy ébren vagyok vagy álmodom, olyan, mintha a hiányod egy konstans állapot lenne, egy vegetatív funkció, amit a testem akkor is érzékel, amikor épp alszom. Félálomban is sokszor a telefon után nyúlok, olyan helyeken is kereslek, ahol nem valószínű, hogy megfordulsz, pedig pontosan tudom, hogy nem érhetlek el, és felemészt a tudat, hogy nem láthatlak.

Már nem gondolkodni akartam rajtad, hanem érezni, szeretni mindenemmel. Boldoggá akartalak tenni, és nem csak a következő életben. Azt szerettem volna, hogy a B oldal veled kezdődjön és veled is érjen véget. És hogy miért akarlak jobban bárki másnál? A válasz egyszerű: azért, mert amikor rád gondolok, megváltozik a hangom, és mosolyra húzódik a szám, amikor rólad beszélek. Kész vagyok téged úgy szeretni, ahogy megérdemled, noha ez nem volt mindig így...

Forrás: Shutterstock

Bocsánatot kérek, amiért annak idején nem tudtam beengedni az intimitást a kapcsolatunkba. Annyira kevés időt töltöttünk együtt, ezért nem láttam tisztán, hogy érzel irántam valójában. Nagyon bánom, hogy nem úgy alakítottam a szakmai életutam, hogy közel legyünk egymáshoz. Ezt ki kellett volna harcolnom magamnak.

Bocsánatot kérek, amiért nem kerestelek meg évekkel ezelőtt, miközben állandóan kérdeztem magamtól, hogy te vajon gondolsz-e rám? Mikor nemrég jött a felismerés, hogy talán próbáltál elérni olyan helyeken, ahol már több, mint egy évtizede nem vagyok elérhető, egy világ omlott bennem össze.

Bocsánatot kérek azért is, mert a külvilág tanácsaira hallgattam. Más nem értheti a történetünket, annyira sajátos logikája van.

A fájdalom nehezíti a tisztánlátást, de csak a cél lebegett a szemem előtt, és nem engedtem meg magamnak több hibát. Mostanra túlléptem önmagamon, az otthoni örökségemen, és kész lettem volna belevágni veled egy közös életbe - testileg-lelkileg egészségesen, káros tényezők nélkül. Az évek alatt nehéz súlyt cipeltem magammal, és csak nemrég tudatosult igazán, hogy te is.

Elhiszem neked, hogy önmagamért szerethetsz, a hibákkal együtt és én is így érzek, de közben szeretnék mindent megtenni azért, hogy a legjobb verziómat adhassam oda neked. Mindent meg akartam osztani veled, az álmaimat, a legbelsőbb vágyaimat és félelmeimet, az örömömet és a fájdalmamat, és én is osztozni akartam a tiéidben. Nem akartalak megváltoztatni, mert már képes vagyok a kompromisszumokra.

Melletted akartam lenni, a nehéz időkben is, tudom, hogy együtt mindent meg tudtunk volna oldani. Te vagy az, akinek a létezéséért végtelenül hálás vagyok, és aki miatt képes vagyok hinni a lehetetlenben is. Aki arra ösztönöz, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Amiatt nézek fel rád talán leginkább, hogy a nehéz helyzeteket is képes vagy higgadtan kezelni, és mindig az eszedre hallgatsz.

Ám most az egyszer az életben azt szerettem volna, hogy a szívedre hallgass, én pedig képes voltam tisztán, eltökélten gondolkodni és cselekedni. Elfogadtam a szabályaid és úgy szeretlek, ahogy vagy. Tisztában vagyok vele, hogy milyen fázisba ért a történet, és ez minden nap elevenen belém mar...

Dragovecz Éva 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek