Azért bánthattál, mert én megengedtem neked... De ennek itt és most vége!

Nem tartozom magyarázattal, hiszen úgysem érti, ráadásul a tapasztalat is azt mutatja, egy mérgező, bántalmazó embernek mindig igaza van. Szerinte legalábbis. Ezért, ha belemegyünk vele egy általunk intelligensen kezelt megbeszélésbe, akkor sem jövünk ki jól abból. Mert mindig visszaforgatja. Mindig támad. Mindent hárít. És addig forgatja a dolgot, amíg elbizonytalanít és kételkedni kezdünk önmagunkban.

Nos, ezt a pontot nem kell megvárni. Egyszerűen szólok, hogy te figyelj, ez nem oké. És ha nem normális módon reagál, akkor felállok és eljövök. Nem hagyom, hogy tönkretegyen. Egy bántalmazóval szemben nincs jó stratégia. Ugyanis bármit teszel, bárhogyan teszed, akármilyen jól csinálod, ő nem képes másfajta működésre. Mert nem akar máshogy viselkedni.

Aztán azt is megtanultam, hamis vagy túlzó együttérzésből nem kell a saját káromra megértenem. Láthatom, miért olyan, amilyen. Az esetek döntő többségében, mert ő maga is áldozat volt. Bántották, megmérgezték. Ezért együttérezhetek vele. Sajnálhatom. De semmi sem mentség arra, hogy másokat bántson. Ugyanis mindenkinek ugyanannyi lehetősége van melózni magán. Változhatna, gyógyulhatna, fejlődhetne. De nem teszi. És nem azért, mert nem lát magára. Ezek az emberek pontosan tudják, hogy gáz van velük. Tiszta pillanataikban be is ismerik. Vagyis inkább akkor, amikor az áldozatuk elkezd öntudatra ébredni és jelez. Jelzi, hogy figyelj, amit csinálsz, nem oké. És ha nem hagyod abba, elmegyek.

Nos, ilyenkor nagyon bűnbánóak és beismerők tudnak lenni. Eljátsszák a nagy halált, az őszinte megbánást. Fogadkoznak, hogy segítséget kérnek. Mert tudják, hogy gáz van, de hát szegény ők, nekik milyen pocsék minden. S általában a nők többsége ilyenkor marad. Marad, mert ezt tanították. Hogy legyél megértő a saját károdra is. Sértsd meg folyamatosan a saját határaidat, amikor újra és újra megengeded neki, hogy bántson. Ez egy káros minta, amit át kell írni. A saját jól létem ellenére senkivel sem lehetek elnéző. Együttérző vagyok, de ha valakin megérzem a bántó szándékot, azonnal húzok egy határt, amit senki sem léphet át.

Miután kiléptem a bántalmazó kapcsolatomból, sok képzésen vettem részt. Képzéseken, amelyek a bántalmazások pszichológiájáról szóltak. S ott volt egy pszichológus, aki rávilágított arra is, van, hogy az éremnek nincs két oldala. Ha egy bántalmazó kapcsolat esetén párkapcsolati terápiára megyünk, azzal továbbra is a bántalmazót erősítjük.

Ami ott kezdődik, hogy nem akar változni. Hogy agresszióval oldja meg a gondjait. Szemernyi lelkiismeretfurdalás nélkül. És ott folytatódik, hogy eljátssza a szegény áldozatot. És onnantól a terápia csak róla szól. Az ő fájdalmáról, az ő érzéseiről. Az ő gyerekkoráról, ahol bántották, amiről kell beszélni, de csak egyéni formában. És egyáltalán nem kell azt tanácsolni a bántalmazott partnernek, legyen vele türelmes és tűrjön. Inkább arra kell megtanítani, őt mi mozgatja. Miért engedi meg bárkinek, hogy bántsa? Hol tanulta azt, hogy ez természetes?

Ha összegezném, azt tanultam meg keserű szembesüléssel, hogy nekem min kell változtatnom. Azért, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. A bántalmazó sara nem érdekel. Azzal foglalkozzon ő. De azzal, ami az enyém, dolgoztam. És tudom, soha többé nem lépek bele ugyanebbe a folyóba. Az életem igazolja.

Nyitókép: Shutterstock