A megérzésem azt üvöltötte, hogy menekülj, ám én nem hallgattam rá…

Jól emlékszem az első találkozásunkra Gáborral. Egy színházi előadásra mentünk a barátnőmmel és a büfében, miközben vártuk a sorunkat éreztem, hogy valaki figyel. Zavartan körbenéztem és szinte azonnal megláttam, ahogy az egyik gólyalábú asztalnál egy kifejezetten jóképű férfi álldogál és engem néz. Olyan leplezetlenül mustrált, miközben a fél könyökével az asztalt támasztotta, hogy teljesen elképedtem. Kortyolt egyet a poharából, majd letette és hatalmas vigyorral az arcán felém indult.

Ahogy néztem a kék szemét, a fekete haját, a széles mellkasán feszülő inget, az jutott eszembe, olyan, mint egy különösen szép, de különösen veszélyes ragadozó. Én pedig nem akartam áldozat lenni. A beszélgetést így hamar le is zártam. Egy hét múlva mégis egy e-mai landolt a virtuális postaládámba – tőle. Mint később kiderült, míg én a mosdóban voltam, megkörnyékezte a barátnőmet, akinek addig duruzsolt, hogy megszerezte az e-mail címemet. Itt kezdődött a bekerítő hadművelet. Nem akarom részletezni, de nagyjából egy éven keresztül puhított. Folyamatosan kedves leveleket írt, érdeklődött, hogy vagyok, elmesélte, ő mit csinál. Néha úgy éreztem magam, mintha visszamentünk volna az időben és valami romantikus történet főhőse lennék. Bevallom, tetszett a dolog.

Tetszett a kitartása, tetszett, hogy időt és energiát szán arra, hogy megismerjen, hogy egy elutasítás után nem rohan inkább valami másik lányhoz – holott ezzel a külsővel biztosan nem kellett volna sokáig keresgélnie, hogy találjon olyat, aki könnyebben kötélnek áll. Nem akart minden levelében erőszakosan randit kicsikarni tőlem – okosan kivárt, majd amikor már úgy látta, kellően közel kerültünk egymáshoz, bedobta, hogy találkozzunk. Kétszer utasítottam el, ő azonban kitartott. Akkor ezt is nagyon imponálónak találtam – ma már tudom, hogy képtelen volt elfogadni a nemet, ahogyan később a kapcsolatunkban is.

Amikor végre találkoztunk még vonzóbbnak tűnt, mint első alkalommal és nem csupán külsőre. Szellemesen társalgott, elbűvölő volt minden téren, figyelt rám, mégsem tudtam szabadulni a tudatom legmélyén még mindig – bár egyre halványabban - villogó vészlámpától. Így utólag azt mondom, az első megérzés sosem hazudik. Most sem tette, bár ezt is csak utólag tudom már. Akkor azt hittem, olyan régóta vagyok egyedül, hogy egyszerűen csak megijedtem attól, hogy valaki ilyen erővel és elszántsággal akar engem. Így végül felülkerekedtem a félelmeimen és belevágtunk egy közös életbe.

Élet egy szociopatával

Ez az élet azonban még véletlenül sem olyan volt, mint amilyet vártam. Lassan, de tényleg nagyon lassan megváltozott minden.

A magával ragadó sármőr a négy fal között szinte észrevétlenül veszélyes szörnyeteggé vált. Eleinte csak apró megjegyzéseket kaptam: mit csináljak másképp – ez még úgy csapódott le, mint az összecsiszolódás folyamata. Aztán jött az, mi mindent csinálok rosszul. Nagyon rosszul. Ha vitáztunk, akkor egészen biztos, hogy amit én mondtam, az nem úgy volt, ha pedig bebizonyítottam, hogy mégis, akkor hirtelen fordult a kocka és Gábor úgy kezdte tálalni az egész szituációt, mintha ő eddig is ezt mondta volna és én állítottam volna az az ellenkezőjét. Döbbenetesen tudta csavarni a szót, váltogatni a nézőpontokat és megvezetni bárkit – köztük engem is. Sokáig rá sem jöttem, mit csinál. Míg a szülei és a barátai előtt egy édes, kedves pasi arcát mutatta, aki tele van energiával, életkedvvel, tervekkel, addig engem otthon egy ingerült, rosszkedvű, mindenben és mindenkiben kételkedő férfi várt. Volt, hogy naphosszat csak ült a számítógép előtt és böngészett. Nem keresett valamit, csak kattintgatott.

Persze még én éreztem magam rosszul. Beszélni sem nagyon lehetett vele, mert egyszerűen képtelen volt más szemével nézni a világot. Ha azt mondtam, hogy nekem ez vagy az rosszul esik, bánt, nem jó, csak nézett és kiselőadásba kezdett arról, hogy akkor velem van a gond, ha így érzek. Az első pofonért is én voltam a hibás... részéről csak okozat volt, hogy eljárt a keze.

És én pont így is éreztem. Mind fizikálisan, mind mentálisan, mind érzelmileg önmagam árnyéka lettem. A külsőm elszürkült, érzelmileg instabillá váltam – bárhol, bármikor sírni tudtam volna -, de még a saját magamba vetett hitemet is elvesztettem és úgy éreztem, egy csődtömeg vagyok, aki semmire sem jó.

Vagy véget vetek a kapcsolatnak vagy belepusztulok

Arra is emlékszem, mikor lett vége – az én részemről. Egy óriási veszekedés után, amikor végignéztem az üvegszilánkokkal borított padlón és a torkom egyaránt égett a kiabálástól és az elfojtott sírástól, ráébredtem, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni. Nem akarok így élni! Vagy véget vetek a kapcsolatnak vagy belepusztulok. Összeszedtem magam és – igaz sokadjára, de most tudtam, hogy örökre – elköltöztem. De még akkor sem menekültem meg. Jól tudtam, hogy nem fog elengedni csak úgy és nem is tévedtem. Még évekig próbált visszaszerezni. Pont úgy, ahogyan az elején. Bevallom, nagyon nehéz volt ellenállni neki. Egy évig úgy szenvedtem, mint a kutya: ott keringett minden gondolatomban, minden tettemben, mint egy keserű és lassan ölő méreg.

Úgy gondolom, mérhetetlen szerencsém volt, hogy még időben felocsúdtam és roppant büszke vagyok magamra, hogy végig tudtam csinálni az elszakadást. Ha nem így lett volna, ma is élőhalottként tengetném az életemet egy szociopata hálójában vergődve, vagy ami még rosszabb, talán már csak a síromra vihetne virágot az édesanyám.

Réka történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock