Anya-fia kapcsolat: köztünk még mindig él és működik a gyermeki varázslat

Álltam a fiam szobájában a vitrin előtt és néztem ki a fejemből. Azon tanakodtam, mi történt az éjjel. Nem csak most, hanem több, egymást követő éjjelen is. Ugyanis minden reggel más és más kép fogadott. Esküszöm, egyik játék figura sem ott állt, ahol lefekvés előtt hagytuk.

Ezt biztosan tudom, mert először is, együtt rendeztük be a vitrint, másodszor, együtt is takarítjuk,  rendszeresen. És együtt is lesegetjük állandóan "őket", mert imádjuk ezeket a figurákat. Csodás kis gyűjtemény, négy polc van tele velük. Mindegyiknek emlékszem a történetére: mikor, milyen alkalomból kapta a fiam, mennyi időt vett igénybe az összeépítése. Akadt, amihez az egész család nekiült karácsonykor, mert majdnem kifogott rajtunk. Azóta a gyerekem felnőtt, de a vitrin és a nagy becsben tartott figurák maradtak. Akad köztük tetemes mennyiségű Star Wars-, Simson család- és Bionicle-gyűjtemény is.

Na, szóval álltam a vitrin előtt és biztos érdekes fejet vágtam, mert a fiam vigyorogva fordult hozzám:

- Na, mi van, anya? Mit látsz?
- Te... ezek már megint nem ott vannak, ahol este álltak.
- Nem hát – közölte haláli nyugalommal a gyerekem. – Mondtam már neked kicsi koromban is, hogy éjjel életre kelnek.
- Hogy mi? – csuklottam egyet. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk.

A fiam csak huncutul mosolygott, aztán nekiültünk és felelevenítettük a kezdeteket.

Anno, a moziban láttuk a Toy Story című mesefilmet. A gyerekem roppant izgatott lett a végére, mindenféle keresztkérdésekkel bombázott: 

Hogyan lehetséges ez? Hogy kelnek életre a játékok? Miért kelnek életre? És tényleg elmennek itthonról? És mi láthatjuk, amikor felélednek?

Bevallom, én hiszek a varázslatban. Még akár ebben is. Úgyhogy belementem a játékba. Megállapodtunk abban, hogy azért kelnek életre, mert rém kellemetlen lehet egész nap egy kényszerpózban állni. Meg aztán a játékok is kíváncsiak a világra, és az otthonra is, ahol élnek. És azokra, akikkel együtt élnek. A mozi utáni reggelen a fiam titokzatos mosollyal ébresztgetett:

Anya, anya, gyere gyorsan! Még láttam, hogy pislogott a pilótám! Nézd meg, máshogy állnak, mint este!

Átcsattogtam, a hajam ezerfelé, a szemem, akár a rizs. Szinte semmit nem láttam, de tudtam, itt most helyzet van, arra pedig reagálni kell. Így hát álldogáltam a vitrin előtt és bámultam a benne lakókat. Mintha tényleg máshogy álltak volna. Mintha tényleg másképpen tartották volna a karjukat. Máshogyan állt a lábuk. Akadt, amelyik elhagyta a sisakját.

Forrás: Shutterstock

A fiam izgatottan kiabált: 

Látod, anya! Ő is! Meg ő is! Nézd, most is figyelnek bennünket.  

Végül annyiban maradtunk, hogy lefotózzuk este a vitrinlakókat, aztán reggel is, és majd összehasonlítjuk a képeket. Ott lesz a bizonyíték feketén-fehéren. Így is tettünk. Gondosan ellőttünk legalább harminc képet. Különböző szögből, innen-onnan. Aztán lefeküdtünk.

Éjjel egyszer motoszkálásra ébredtem. Hallgatóztam egy darabig, mire beazonosítottam a dolgot. A fiam szöszmötölt a szobájában. Mivel nem szólt, gondoltam, minden rendben. Nem ez az első eset, hogy felébred és elfoglalja magát. Ha nem tudott aludni, olvasott vagy legózott egy darabig. Vissza is szunyókáltam.

Reggel a gyerekem a fényképezővel ébresztett. Nem volt kecmec, menni kellett dokumentálni a reggeli tényeket. Itt is készült legalább két tucat fotó. Előhívattuk őket, szépen kirakosgattuk és természetesen találtunk jó pár eltérést.

- Te, kisfiam, mit molyoltál az éjjel? Nem tudtál aludni?
- Én aludtam anya. Csak reggel ébredtem. Miért?
- Mert hallottam, hogy szöszmötölsz.
- Az nem én voltam. Nézd meg a képeket. Látod? Ők voltak. Na most nézd meg. Most is mind máshogy áll. Csak arra nem jöttem még rá, hogy húzzák el a vitrin üvegét.

Néztem, hümmögtem, hallgattam. Végül úgy döntöttem, belemegyek a játékba.

 - Szerintem összefogódzkodnak. Így sokkal erősebbek lesznek. Aztán ki tudnak mászni. De tudod mit? Szólhatnál nekik, hogy nem kell titkolózniuk. Itt figyelnek, hogy rájöttünk-e a titkukra. Tőlem nyugodtan mászkálhatnak.

Így is lett, és az évek alatt egyszer sem hagytuk el ezt a kis rituálénkat. Most is azért álltam a vitrin előtt, mert a tizenkilenc éves fiam selejtezett a szobájában. De a vitrinlakók maradtak. Egytől egyig. És természetesen most is sejtelmes vigyorral közölte:

Látod anya, még most sem unták meg. Már megint össze-vissza állnak. De legalább már nem titkolják, hogy kóborolnak.  

Hát ennyiben maradtunk. Így esett, hogy a varázslat az életünk része maradt.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek