Néma szakítás - amikor már nem kellenek szavak

Hónapokig tartó némaság után hallottam, ahogy kiosonsz a szobámból, és bezárod magad mögött az ajtót. Én akkor már nem sírtam.

Hagytam, hogy elmenj úgy, hogy nem tudtam azt sem, merre visz az utad, vagy azt, hogy látlak-e még valaha. Hiányozni fogsz, ebben biztos voltam. De akkor már rég nem szerettelek - ahogy te sem engem. Hosszú hetek kellettek ahhoz, hogy mindezt megértsem, és legfőképpen elfogadjam. Mert azt hiszem, ez az egészben a legnehezebb. Túlélni azt, hogy valakinek már nem vagy ugyanolyan fontos, mint amilyen egykoron voltál.

Elmúlt - és itt tényleg csak ennyi történt, mert nem volt nagy dráma, sem tányértörés. Egyszerűen annyira megváltoztunk egymás mellett, hogy kihunyt az a láng, ami nemrég oly hevesen égett.  

Mégis, ez a csendes búcsú, ami kettőnk között zajlott, ez a hangtalan párbeszéd fájdalmasabb volt bármilyen szakításnál. Mert féltünk. Féltünk kimondani, hogy ez nem megy már tovább, mert reméltük, hogy jön majd egy isteni csoda, ami mindent megváltoztat. Annyira akartuk, hogy ez jól működjön, hogy rettegtünk feladni.

Tudom jól - és te is tudod -, hogy leéltünk volna egymás mellett egy egész életet. Mint lassan csordogáló patak, úgy teltek volna a hétköznapjaink. Boldogok lettünk volna? Nem, azt hiszem nem. Mert az nem vihet előre, aki nem úgy húz maga után, mintha minden órában fulladoznál. Akit csak lökdösnek, az könnyen elesik.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/This content is subject to copyright./Georgerudy

Elengedlek, mert nincs más választásom. Hagyom, hogy menj, és nem láncollak magamhoz, mert csak fojtogatnálak a kötelékekkel, és azt hiszem, az én csuklómat is véresre horzsolnák. Nehéz lesz mindent újrakezdeni. Kegyetlenül nehéz, mert éveken át hozzám tartoztál, és tulajdonképpen megmagyarázhatatlan okok miatt veszítettelek el. De mégis nyertem másodperceket, perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat, amikben boldog lehettem veled, csak úgy, egyszerűen a legnyersebb formájában a szerelemnek.

Nem sok idő telt még el. Mégsem fáj már, hogy el sem köszöntél. Mit is mondhattál volna? Hogy sajnálod? Vagy beszéljük át újra? Esetleg azt, hogy szerettél? Ezt teljesen felesleges lenne. Mert tudom. Én is szerettelek. Nagyon. De ennyi volt, ami rólunk szólt.  

Nem kellenek mindig a szavak, mert amit nem lehet egy tettel kifejezni, azt felesleges elmondani. Hiszen csak elillan az első villamos felzúgó hangjával, pontosan azzal, amire szerintem te is felszálltál akkor hajnalban. Már nem gondolok rád. Örülök, hogy végül te voltál az, aki képes voltál elmenni. Én még mindig túl gyenge lennék. Pedig már boldog vagyok.

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek