Fogadd el, hogy nem tudsz mindenkit megmenteni!

Gyerekként sokat hallottam azt a mondatot a szüleimtől, hogy ha nekem fáj valami, az nekik is ugyanúgy fáj. Mindegy volt, hogy a fejemről volt szó, a hasamról vagy a szívemről, ők ugyanúgy megélték velem a nehéz pillanatokat.

Nem csak a saját történeteinket hordozzunk magunkban, és nem csak a saját traumáink vannak hatással ránk. A szeretteinkkel történtek, a fájdalmas és megviselő pillanataik, időszakaik minket is érintenek és megérintenek.

Már jó pár éve annak, hogy az egyik barátnőm összejött egy fiúval. Eleinte minden idilli volt - ahogy az ilyenkor lenni szokott -, együtt örültünk a boldogságának, de néhány hónap alatt kiderült, hogy nem az álompasi van mellette, mint ahogy azt ő gondolta. A pasi borderline-személyiségzavarban szenvedett, a történetük vége pedig magában foglalt egy egyedül elfogyasztott üveg whiskyt, egy kést, a mentőket és a rendőröket is.

Azon a bizonyos éjszakán rengeteget telefonáltunk ezzel a lánnyal. Mivel több száz kilométer választott el minket, érdemben nem tudtam segíteni, ez pedig borzasztó érzés volt. Csupán a szavak szintjén tudtam támogatni, és kideríteni, hogy mire számítson, ha úgy dönt, rendőrségi ügyet csinál belőle.

Forrás: Shutterstock

Érdekes, hogy bár nem velem történt a helyzet, a barátnőmet pedig azóta eljegyezte egy csodás férfi, akivel már több mint két éve együtt is élnek, még mindig rengetegszer eszembe jut ez az eset. Hiába nem engem bántottak, hiába nem én kaptam életre szóló sérüléseket, még csak jelen sem voltam, a mai napig szorongás tör rám, ha belegondolok abba, mit kellett átélnie.

A páromat nemrég megtámadták az utcán. Ott voltam vele, de akkor sem tudtam érdemben segíteni. Nem sérült meg súlyosan, sőt látszólag fejben is helyén tudja kezelni a történteket. Számomra egyelőre nehezebb a feldolgozási folyamat. Hiába tudom, hogy egy felnőtt férfi ember, mégis bánt, hogy nem tudom megvédeni a világ gonoszságaitól. Ha tehetném, bezárkóznék vele a lakásba, és soha többé nem mozdulnánk ki, nehogy megint történjen valami.

Gyűlölöm a tehetetlenség érzését. Azokat a helyzeteket szeretem, amikor az ember pontosan tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy jobb legyen. Egy megfázásnál, fejfájásnál, másnaposságnál tiszta sor. Gyógyszer, tea, pirítós, borogatás, mikor mi. Ha felmerül egy dilemmás helyzet, akkor meg kell hallgatni a problémát, segíteni kell összeszedni az érveket pro-contra és támogató félként kell fellépni. Egy rossz nap esetén szintén a figyelem és hallgatás a kulcs, talán egy kis édesség.

De mi van akkor, amikor elfogynak a tettek? Mi van akkor, amikor valamelyik szerettünkkel valami szörnyűséges történik, mi pedig csak állunk a partvonalon teljesen fogalmatlanul, és várjuk, hogy kiderüljön, mi lesz a vége. Csak reménykedni tudunk, hogy végül minden szerencsésen alakul.

És hiába szeretünk bárkit, nem zárhatjuk be a szobába, és nem irányíthatjuk helyette az életét, hiába gondoljuk azt, hogy mi jobban csinálnánk. Nem lehetünk mindig minden szerettünk sarkában, hogy óvjuk minden lépését. Ha viszont mindig ott lennénk, az sem lenne garancia arra, hogy mindentől meg tudjuk védeni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy elérhetők vagyunk számára, ha szüksége van ránk, és segítünk hordozni a fájdalmát.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek