Impulzív, önpusztító és retteg az egyedülléttől: ilyen egy borderline személyiség

Mindig is szerettem párkapcsolatban lenni, sőt, egyenesen rettegtem attól, hogy egyedül maradok. Görcsösen kapaszkodtam a férfiakba, akikkel együtt voltam. Felnőtt fejjel már tudom, hogy ez az egész abból ered, hogy anyukám alkoholista volt egészen kiskorom óta. Emiatt úgy éltem le az életemet, hogy két dunsztos üveg volt a polcon: az egyikben a jó dolgok, a másikban a rossz dolgok, hogy elviseljem az elviselhetetlent. Csak közben épp én váltam elviselhetetlenné.

Rendszeresen kivetítettem a belső vívódásaim a pasijaimra, és igyekeztem olyannak látni őket, amilyennek én akarom, nem pedig olyannak, amilyen valójában voltak. Emellett állandó önkeresésben voltam: fogalmam sem volt, ki vagyok, és egyáltalán ki akarok lenni.

Küzdöttem az önbizalomhiánnyal, és az élettel, és volt, hogy az öngyilkosságon törtem a fejem.
Sokáig azt hittem, azon túl, hogy depresszív alkat vagyok, és hangulatingadozással küzdök, nincs velem semmi gond. Azt tudtam, hogy óriási belső űr és káosz tombol bennem, de azzal nyugtattam magam, ez anyám miatt van, és meg tudom oldani egyedül is, aztán történt valami...

Talán anyám alkoholizmusához köthető az is, hogy folyton azt éreztem, nem vagyok elég jó. Hisz ha elég jó lennék, biztosan letette volna az italt, de kevés voltam ahhoz, hogy hassak rá. Amikor a férjemmel összejöttem, 22 voltam, és hamar belelátott a családom életébe. Elmondta, milyen hősiesen helytállok anyu betegsége ellenére, én pedig a legőszintébben elmondtam neki, milyen belső harcokat vívok. Kívülről persze úgy tűnt, jól vagyok, és rajta kívül mindenki azt hitte, én vagyok a világ egyik legboldogabb embere.

Már a kapcsolatunk elején azt mondta, hogy forduljak szakemberhez, de hallani sem akartam róla. Összevesztem vele, hiszen én nem vagyok beteg, gondoltam...

Aztán egy napon annyira összevesztünk, hogy mindent a fejemhez vágott, és elviharzott.
Azt mondta, nagyon szeret, de nem tud megmenteni, és gyűlöli, hogy egyik percben imádom, rajongok érte, aztán csúnya dolgokat vágok a fejéhez. Soha nem felejtem el, hogy azt vágta a fejemhez, pont olyan vagy, mint az anyád, én pedig torkom szakadtából, sírva üvöltöttem, hogy takarodjon el az életemből.

Ez a veszekedés döbbentett rá arra, hogy valami nem oké velem, és persze arra, hogy nem akarok egy kiállhatatlan, őrült nő lenni. Szinte rosszul voltam magamtól, és azt éreztem, aki az előbb kiabált élete szerelmével, az nem is én voltam, hanem valami szörny. Tudtam, hogy jól elcsesztem az egészet, így vártam egy pár napot, aztán felhívtam Zolit, hogy beszéljünk. Úgy éreztem, ha nem bocsát meg, megölöm magam, mert nélküle még annyi értelme sincs az életemnek, mint vele. Zokogva kértem bocsánatot tőle, és megbeszéltük, hogy felkeresek egy szakembert, és megpróbáljuk helyrehozni a kapcsolatunkat.

Az orvosom azt mondta, valószínűleg attól alakult ki bennem ez a személyiségzavar, mert gyerekkoromtól kezdve hiányzott az igazi, önzetlen anyai gondoskodás... Hosszú utat tettem meg, és ez egy életem végéig tartó gyógyulási folyamat, de azt hiszem, már tudom, hol a helyem a világban...

Nyitókép:Shutterstock