Nincs jogod belepofázni a másik életébe - akkor se, ha jót akarsz neki!

Andival nagyon jó barátnők voltunk, gyakran megosztottuk egymással az apró-cseprő ügyeinket, örömünket, bánatunkat. Egy ideje azonban nagyon eltűnt, csak ritkán jelentkezett és akkor is csak annyit írt, hogy most nem szeretné velem megosztani, mik történnek az életében, mert ezt most neki egyedül kell megoldania.

Mit tehet ebben az esetben egy barátnő? Megértően vár és bízik abban, hogy a másik majd újra megnyílik neki és tovább folytatódik minden onnan, ahonnan abbahagyták. Én is így tettem és nem is kellett sokáig várnom. Pár hét múlva Andi bejelentkezett és töredelmesen bevallotta, hogy hallgatásának az volt az oka, hogy újra összefutott Andrással és fellángolt közöttük a szerelem.

Andi és András igazi se veled, se nélküled kapcsolatban éltek, ahol a lelki bántalmazás sem volt ritka. A férfi folyamatosan manipulálta és használta őt, közben pedig teljesen elvette az önbizalmát és az önbecsülését. A szakítás sem volt egy egyszerű történet, Andinak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy távol tartsa magától Andrást, aki semmilyen eszköztől nem riadt vissza. Hónapokig hívogatta, írogatott neki, majd amikor Andi mindenhonnan letiltotta, megjelent a lakásánál és a munkahelye előtt.

Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy Andi egyszer újra visszafogadja őt. Nem is értettem az egészet, hisz ő is tudja, hogy András egy pszichopata, beteges dolgai vannak és egyáltalán nincs jó hatással rá. Persze értem én, hogy még mindig vonzódik hozzá, de épp hogy kimászott ebből a bántalmazó kapcsolatból, erre visszamegy hozzá? Kétségbe estem. Mit válaszoljak én erre, hogy ne sérüljön a barátságunk? Hisz én jó szívvel nem tudom ezt a kapcsolatot támogatni, abban pedig biztos voltam, hogy a barátnőm nem akarja az őszinte véleményemet hallani. Így annyit válaszoltam, hogy ez az ő döntése, én itt leszek bármikor, amikor szüksége van rám és őszintén bízom benne, hogy ez az egész nem teszi tönkre a barátságunkat.

Forrás: Shutterstock

Nem véletlenül ijedtem meg, amikor Andi és András először összejöttek, hónapokig nem beszéltünk. Egyrészt dúlt köztük a szerelem, másrészt a barátnőm nem vette jó néven, amikor elmondtam a kendőzetlen véleményemet. Azt hiszem, amikor szerelmesek vagyunk, nem vagyunk kíváncsiak a valóságra. Fáj, ha a másik össze akarja törni az illúzióinkat, úgyhogy inkább meg sem akarjuk hallani a szavait.

20-25 éves koromig nekem is volt egy se veled, se nélküled kapcsolatom. Állandóan szakítottunk és kibékültünk, és ez egy idő után már nem csak engem viselt meg, hanem a környezetemet is. Szép lassan azt vettem észre, hogy kezdenek eltávolodni tőlem a barátnőim, ugyanis nem bírták nézni a vergődésemet. Már mindegyik végighallgatta párszor a panaszkodásomat és azt, hogy most már tényleg vége és soha többé látni sem akarom Gergőt. Majd utána azt hallgatták, hogy mégis kibékültem vele és most majd minden másképp lesz. Persze, sosem lett másképp, ehhez asszisztálni viszont rohadt fárasztó lehetett. Úgyhogy szép lassan ritkultak a találkozásaink, amit utólag abszolút meg is értek.

De hát, mit tehet az ember, ha látja, hogy a barátnője abszolút rossz irányba halad? Egyáltalán van jogunk ahhoz, hogy belepofázzunk a másik dolgába? Én régebben mindig, mindenkit meg akartam menteni, ma viszont már úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége van azokra a tapasztalásokra, amiken – a legtöbbször szabad akaratán kívül – keresztül megy. Ezt megakadályozni nem lehet vagy épp nem érdemes, így a legtöbb, amit az ember tehet, ha ott áll a másik mögött, mint egy hátvéd és fogja a kezét, ha rosszul alakulnak a dolgok.

A mi barátságunk végül túlélte ezt a krízist, én nem szóltam bele Andi magánéletébe, csak akkor adtam tanácsot, ha kérdezett. Ő pedig szerencsére hamar rájött, hogy az emberek nem változnak és újra kiadta András útját, ezúttal tényleg véglegesen.

Nyitókép: Shutterstock 

Ezek is érdekelhetnek