Az eszem legyőzte a szívemet, már nem küzdök érted!

Ha jól meggondolom, akkor köszönettel tartozom neked azért, mert elhagytál. Ha te nem lépsz tovább, soha nem tudtam volna véget vetni kettőnk kapcsolatának, nem lett volna erőm szakítani...

Sosem tudtam volna meg, hogy milyen erő lakozik bennem. Igaz ugyan, hogy arra nem volt elég, hogy én mondjam ki a végszót, én tegyek pontot a történet végére. De arra igen, hogy túléljem a kapcsolatunk halálát. Amikor már nem voltál velem, először csak az űrt éreztem, amely sokáig megmaradt utánad. Bár működött bennem a túlélési ösztön, mégis megrémültem attól, milyen élet vár rám nélküled. Egyedül hagyva, lelkileg összetörve kellett felállnom és nekivágnom az ismeretlen, félelmetes világnak...

Nem láttam kiutat a pokolból, ahova jutottam: kín volt minden nap, szenvedés volt minden perc. Mégis összeszedtem magam és a maradék erőmet, amely csak arra volt elég, hogy nyögve ugyan, de felálljak. Fájdalmas volt minden mozdulat, amikor kihúztam magam és felegyenesedtem.  

Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy elhagyjam a kényelmes önsajnálatot, amiben semmit sem kellett tenni magamért. De meguntam a szánakozó, részvétteljes arcokat, amiket magam körül láttam. Elég volt. Azt akartam, hogy idővel jobb legyen, így hát kitűztem az első célom: megtenni az első lépést, amely távolabb vezet tőled.

Sikerült. Képes voltam otthagyni azt a helyet, ahol jól éreztük magunkat, ahol boldogok voltunk. Elindultam egy másik irányba, amerre még nem jártam azelőtt. Visszatért az életkedvem, kinyíltak a szemeim, és olyan dolgokban is megláttam a szépséget, amiknek az égvilágon semmi közük nem volt hozzád. Minél inkább nőtt köztünk a távolság térben és időben, úgy lettem egyre boldogabb. Visszataláltam saját magamhoz: ahhoz az emberhez, aki előtted voltam.

Forrás: Shutterstock

Sőt, még annál is erősebb vagyok. Megedzett a magammal vívott küzdelem. Az eszem vérre menő csatára hívta ki a szívemet, mely azt súgta: "El ne gyere onnan, ahol elhagyott, hiszen biztosan visszajön hozzád! Megfogja a kezed, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok." Az eszem viszont azt ordította: "Gyerünk már, talpra, és indulj el!"  

Porba döntöttél, összetörtél, amikor elhagytál, de ha nem teszed meg, akkor soha nem tudtam volna meg azt, amit most tudok: azt, hogy nélküled is van élet, és egyedül is megállok a lábamon. Ez a csata adta vissza az önbecsülésemet, ezért egy percig sem gondolok rád haraggal. Köszönöm, hogy együtt lehettünk - de most már elfelejtelek, és megkeresem azt a nőt, akivel egy életre boldoggá tehetjük egymást.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek