Ha nem dicsérnek mások, magunkat kell megdicsérnünk!

A dicséretnek nincs szaga. Akkor meg az öndicséretnek, hogyan lehetne? Mekkora félresiklott elmélet! Mást se hallottunk gyerekkorunkban, mint, ne szeresd magad, ne nyúlj magadhoz, ne légy önző. Most meg itt állunk egy rakás szeretetéhes, frusztrált felnőttel teli világban. Mennyi pszichiáternek, pszichológusnak és terapeutának kell még rongyosra tépni a száját, hogy megértsük végre: ha nem dicsérnek mások, magunkat kell megdicsérnünk. Ha egyedül maradunk a szeretetünkkel, hát fordítsuk azt a magunk javára. Ennyi.

Ha nem tanuljuk meg magunkat szeretni, hogyan várhatnánk el másoktól, hogy szeressenek minket? Egy kisgyermeknél ez másként működik, ő annyira szereti magát, hogy még a saját székletét is megeszi, mert nincs tisztában a különbséggel, neki minden egyformán jó. Nem válogat, nem kérkedik, nem haj, szín és különféle jegyek alapján ítél meg bármit, vagy bárkit. Nem ítélkezik. Elfogad. Csak úgy. Ezt a gondolatmenetet Louise L. Hay-nél hallottam először az Éld jól az életed most hanganyagában. 

Amikor kicsi voltam, szigorú erkölcs szerinti neveltetésben részesültem, és azon belül is elég szorosra volt húzva az a bizonyos nadrágszíj. Hamar megtanultam, mit kell kifelé mutatni, hogy kell hülyére venni a felnőtteket, ha már óriási nagy hülyeségeket várnak el tőlünk, gyerekektől. Miért ne szerethetném magam, miért ne simogathatnám magam a tükör előtt, és miért ne táncolhatnék kedvemre a szoba közepén? Mindig csak a tiltás. Abból volt kosárszámra.

De hol maradt a dicséret?

A béka segge alatt. Soha nem dicsértek. Akkoriban nem volt divat. Legalábbis nálunk nem. Megtanultam ugyan az átverés művészetét, de megszokni sosem tudtam, hiszen máig fenntartom az elvet, miszerint önszeretet nélkül nincs maradéktalan szeretet a másik irányában sem. Ha magunkra nem figyelünk eléggé, hogyan tudnánk figyelni arra a másikra? És ha nem becsüljük meg magunkat már idejekorán, később, lesz e elég merszünk becsülni magunkat. Pedig az önismeret, önbecsülés és az önazonosság, nem holmi varázsszavak, hanem az élet nagybetűs velejárói. 

Öndicséret, önszeretet, önkielégülés, na nem úgy, ahogy gondolod

Az önkielégüléssel már más a szitu, bár erről is lehetne hosszasan írni és nem is feltétlenül szexuális értelemben. Kielégítő számomra az életem, a helyzetem, az állapotom, a testképem, a lakhelyem, karrierem, kapcsolataim és így tovább? Jó kérdés, mindenképpen megérne egy pszichológiai foglalkozást, vagy inkább többet. Körbenézek, és úgy érzem: mindannyiunkra ráférne egy k@rva nagy terápia. Elcseszett egy világ az, amiben élünk. Tele frusztrált felnőttekkel, akik úgy ki vannak éhezve a szeretetre, mint disznó a makkra, odakint az erdőben. 

Szóval egy szónak is száz a vége, egyáltalán nem vagyunk a topon sem a szeretet, sem a megbecsülés, sem a dicséret terén, hogy már az elfogadásról ne is beszéljek. Hogyan is lehetnénk elfogadóak, ha már ovodás korunk óta cimkéket ragasztanak a jószándékú felnőttek mindenre és mindenkire. Társadalom, szülők, kasztok és csoportosulások, klikkek, mind arra mennek, hogy kirekesztettekké, elszigeteltté, magányossá váljanak bizonyos emberek. 

Forrás: Shutterstock

Eleinte kevesebben lesznek kint a körön kívül, aztán észre sem vesszük mennyire megnő a kintiek  száma és egyszer csak ott találjuk magunkat mi is. Mi, akik bent voltunk, már ugyanúgy idegenné válunk a többiek számára. Emlékeztek még Orvell, Állatfarmjára? Röviden: Valahol Angliában, - akár napjainkban is lehetne -  egy tanyasi gazdaság háziállatai fellázadnak gazdájuk ellen és elkergetik azt. Azonnal birtokba veszik a tanyát, és megkísérlik az önálló gazdálkodást. Persze vezető nékül nem maradhatnak, és kik is vállalnák fel előszeretettel a lovak, tehenek, kutyák, szárnyasok maguk alá vonásával, mint a disznók, élükön Napóleonnal. 

De mi nem vagyunk buták, és megvezethetőek sem, igaz? Oké, hogy kiskorúként, azt tettek velünk, amit csak akartak, de ma már nem így áll a szénánk. Rengeteg lehetőség adódik, hogy kissé helyretegyük magunkban az önértékelést, a félresiklott hitrendszereket és szokásokat. Eljárhatunk például családállításra, ahogy azt teszik egyre többen, hála az égnek és a spiritualitás nemes szolgáinak. De ott vannak a képzett coachok, pszichológusok, és mentálhigiénés szakemberek is. 

A disznó sohasem utasít vissza vakarást, ahogy az ember sem veszi rossz néven, ha dicsérik. Mo Yan

És, hogy miért is fontos a dicséret, és miért nem lehet elég korán kezdeni? Nézzünk egy példát. Amikor az iskolában rosszul felelünk, pontosabban nem a tanár által elvárt szöveget mondjuk fel, bírálatban részesülünk, és egy ülj le egyessel rendesen elintézik az önbecsülésünket. Van, hogy egy életre! Később, amikor a munkahelyen dolgozunk, feletteseink előszeretettel terítik elénk az elvárásokat, és szintén nagyon könnyen a földbe döngölnek minket, ha hibázunk. 

Egyáltalán, mi számít hibának?  

De mi a helyzet a dicséretekkel? Amikor például hozzuk a formánkat, vagy túlteljesítjük a tartalmi kvótát, vagy a nyolc óra helyett hosszabb műszakot nyomunk és érzelmi intelligenciánk magasan túlszárnyalja az elvártat, akkor? Mi van akkor? A nagy büdös semmi. A munka, az munka, tedd a dolgod, és rabszolgaként állj be a sorba és melózz. Nem jár dicséret érte. Hm... És ez így fair, szerinted? Mert szerintem k@rvára nem az. 

Beszélni ezüst, dicsérni arany. Hans-Jürgen Quadbeck-Seeger

Hát én bizony semmilyen nemesfémet nem kaptam mostanában. És téged mikor dicsért meg utoljára, mondjuk az apád, a kedvesed, a gyereked vagy a főnököd? Pedig mindenkinek kijárna a dicséret és amellett, hogy jót tesz az önbecsülésnek, még az immunrendszerünket is doppingolhatjuk általa. Nem kamu, valóban helyre rak az elismerés! Ha már mástól nem kapod meg, nyugodtan forduljon a kezed magad felé és veregesd meg a válladat, mert megérdemled. Bátran simogasd meg a lelkedet. És meglásd, máris jobb lesz a napod!

Mit gondoltok erről?

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek