A tánc számomra nem csupán mozgás, hanem gyógyír, éltető erő

A napokban az jutott az eszembe, mennyi ideje sportolok. Bevallom, megrökönyödtem és leesett az állam. Persze, nyilván tisztában voltam vele, de amikor ténylegesen utánaszámoltam és egyértelmű lett, hogy több mint negyven éve, az hirtelen sokkoló volt. Úristen! Öreg vagyok? Persze ez csak költői kérdés. Egyáltalán nem érzem a koromat. Külső szemlélők szerint nem is nézek ki annyinak, amennyi vagyok.

Tény, hogy mindent megteszek azért, hogy egészséges és fitt maradjak, de na! Több, mint negyven év?! Hihetetlen. Azt viszont tapasztalom, érzem, hogy a hatása nem maradt el.

Anno gyermekkoromban a klasszikus táncokkal kezdtem a pályafutásomat. Ovisként szerelmes voltam a tütübe, a balett-, később a spicc-cipőbe. Imádtam a szépséges, hullámzó kézmozdulatokat. Szerettem a feszes lábtartást, a szálegyenes hátat. És igen, amikor nagyobb lettem, szerettem még a vérző, állandóan fájó lábujjaimat is. Nem azért, mert mazochista vagyok. Azért, mert ez egy visszajelzés volt. Tettem magamért. Táncoltam. Tologattam a határaimat, hogy mindig jobb legyek önmagamhoz képest.

Az iskolában ritmikus sportgimnasztikáztam, mellé megkaptam a kötelező tesis dolgokat is. Röplabdát, kosárlabdát, kézilabdát, talajtornát és egyebeket. Hamar kiderült, hogy a labdajátékok és a csapatsport nem az én világom. Az hogy csapatban nem szerettem létezni, az én hiányosságomat mutatta. Be kellett ismernem magamnak, hogy szerettem egyedül vállalni a dolgaimért a felelősséget. Amíg egyéni sportban, ha hibáztam, csak magamat okolhattam és tudtam javítani, csapatban ez nem így ment. Engem végtelenül idegesített, ha valaki hibázott és emiatt úszott a csapat. Természetesen magamra is mérges voltam, ha miattam történt ilyen. De ettől függetlenül dühített, így ezeket egy életre elfelejtettem. Van, aki csapatban jó, és van, aki egyéniben. Ez utóbbi vagyok én.

Pár év múlva teljesen elkanyarodtam a tánctól és karatézni, kettlebellezni kezdtem. Éles váltás volt, mégis imádtam. Szerettem az újdonság varázsát. Szerettem, hogy itt máshogyan tologathatom a határaimat. Szerettem a hideg vasat a markomban és szerettem a fájó kezeimet. Az alakformáló hatásról már nem is beszélek. A sok kemény és férfias mozgás közben hiányzott a lágyság, így hozzá csaptam a jógát is. Ez utóbbi azóta életformává vált, el sem tudom képzelni már az életemet nélküle. Rengeteg pozitív hatását tapasztaltam.

A fiam születése után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy újra táncoljak. Új tanár, új csapat, új tapasztalások vártak. Érdekes módon, mégis megint vége szakadt és a kemény oldalon kötöttem ki. Végül, hogy ne szaporítsam a szót, megtaláltam a nekem megfelelő módot, s ezzel egyidőben arra is rájöttem, miért kíséri végig a tánc az életemet.

Ha olyan élethelyzetekben voltam, ahol meg kellett keményítenem magamat, mindig befejeztem a táncolást. Nem engedhettem meg magamnak, hogy lágy legyek. S mégis, ahogy telt az idő, nem éreztem jól magam. Lágyulni akartam, szerettem volna a női energiáimat jobban mozgatni. Visszamentem táncolni. Igaz, megtartottam a kettlebellt és a jógát is, itthon edzek. De táncolok.

Sokáig keresgéltem, mire megtaláltam a nekem való tanárokat, egyesületet, csapatot.
A tánctanáraim személyében csodás embereket és profi szakembereket ismertem meg. Összetörve érkeztem az első órára. Ziláltan, fáradtan, kimerülve. De éreztem, hogy jó helyen vagyok. Először csak zárkózottan, alig-alig felengedve lépegettem a koreográfiát. Idővel egyre felszabadultabb lettem. Az viszont tény, hogy már az első alkalommal valami olyan indult el bennem, ami azonnali erőt adott. Feldobódtam, ragyogtam és észrevettem, hogy máris lágyulok. A szám fülig ért, majdnem kiugrottam a bőrömből.

Ma már teljes átéléssel táncolok. Akkor is, ha nem vagyok formában, akkor is, ha bénázom. Nem számít. Csak az számít, hogy a tánc boldogság- és egészségterápiaként is működik. Az egy felbecsülhetetlen dolog, hogy a tanáraim az életben is egy párt alkotnak, gyönyörű és példaértékű család. Maguk is versenyeztek, a csapatuk eredményes. Az óráikon mindig garantált a jókedv, a nevetés, az öröm. Jellemző rájuk a pozitív támogatás, tanítás, náluk mindenki önmagára lel. Olyan ritka közösséget építettek és tartanak fent, amit manapság nagyítóval kell keresgélni: nincs széthúzás. Összetartás, egymás segítése, őszinte kapcsolódás jellemzi az egész miliőt. S egy biztos: a tánc felér egy boldogságterápiával.

Minden alkalommal rohanok, várom. Minden alkalommal fülig érő szájjal táncolom végig az órákat és abba sem tudom hagyni. Órákkal később is úgy érzem, minden sejtem újjászületett. A testem, a lelkem rendben van. Amikor táncolok, egyre inkább átengedem magam a testem akaratának. Hullámzom, ringatózom, imádom a gyönyönyű, kecses mozdulatokat. És imádom, ahogyan közben érzem magam. NŐ vagyok. Csupa nagybetűs. S ezt a nőiséget és boldogságot a mindennapokban is kamatoztani tudom.

A tánccal a testem mindent ki tud fejezni. Mindent ki tudok táncolni. Bánatot, fájdalmat, s az örömöm sokszorozódik általa. Ahogyan a tánctanárom szokta mondani: a tánc mindenre is gyógyír.

Nyitókép: Shutterstock