Tízévente egy nyaralás - nekünk ennyi jutott...

Nyolc éve voltunk utoljára úgy közösen, családilag, hosszabb időre nyaralni. Azóta miért nem? És most miért? És egyáltalán, miért is nem élhetünk tengerparton? Szerintem nem vagyok egyedül a problémámmal. Sok hozzánk hasonló családnak nem adatik meg - különböző okokból - ,hogy minden évben kiszakadjon a mókuskerékből, és megtapasztaljon valami mást, valami szokatlant, valami bizsergetőt. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy legalább mindig nagy élmény, ha nyolc-tízévente mégis sikerül. Legalább nem fásulunk bele a nyaralásba is. Bár én szívesen beleunnék...

Ugyanakkor azt kérdezem magamtól minden évben: miért nem teheti meg egy átlagember, hogy legalább évente két hétre bezárja a boltot, és elhúzzon valami melegebb égtájra? Vagy hidegre. Ki hova szeretne. Magyarország szép, és sok táján jártam már, de vannak olyan országok, melyeknek a varázsa hosszú időre úgy átitatja az ember lelkét, hogy belesajdul a szíve, ha csak rá gondol, hogy mi lesz majd itthon, a négy fal közt... Ha ránézek a naptejre, ha meghallok egy dalt, amit az úton hallgattunk, amikor leszedem a szárítóról a nyaralás alatt hordott ruhákat, érzem, hogy dolgozni kezdenek a könnymirigyeim. Pedig nem vagyok érzékeny tini.

Nem nyavalygásnak szánom ezeket a gondolatokat, inkább elmélkedésnek. Miért nem merjük felvállalni, hogy vágyunk ezekre a pillanatokra? Hogy nekünk, felnőtteknek, sőt, még a hős férfiaknak is ugyanúgy fáj, ha vasárnap hazaérünk a Balatonról, a Bükkből, Görögországból, és hétfőn mehetünk az irodába, a gyárba, tovább hajszolni a karriert, a pénzt.  

Pedig tudjuk, hogy lassítani kéne. Hiszen láttuk.

Láttuk azokon, akik lassabb tempóban élnek. Akik esténként kiülnek a ház elé sakkozni, vagy a kérges kezű szomszéd halász bácsival meginni egy hideg sört. Ők tudják, hogy a lassú élet egyúttal hosszabb életet jelent. De mi dolgos kis mókusok módjára gyűjtögetünk. A következő nyaralásra. És tovább áltatjuk magunkat, hogy megéri. Megéri, mert egyszer egy évben megérdemeljük. Vagy legalább két-három-ötévente egyszer.

Tanulunk, dolgozunk, taposunk, lihegünk, és elszalad mellettünk az élet. Velünk és a kis bánatainkkal. Amiket átörökítünk a gyermekeinkre. Akik szintén szorgosan dolgoznak tovább a jövő építésén. De milyen jövőjén? Olyanért, ahol azért gürizik az ember, hogy évente egy héten át kipihenje az egész éves taposómalmot? Az irodát, a gyárat, a katedrát, az iskolát? Más emberek, más nemzetek vajon mit csinálnak okosabban? Vagy talán én vagyok túlzottan elégedetlen?

És ismét eljutottam életünk legfőbb kérdéseihez: kik vagyunk, miért élünk, mi a célunk a világ körforgásában? Aki tudja a választ, boldog ember...

Nyitókép: iStockphoto