"Tökéletes, hibátlan feleség leszek!" Az élet másképp hozta...

"Ááá, pár év múlva majd nagyokat szellentgettek egymás előtt az esti filmnézés közben!" - csillapították szerelmes enyelgésünk hevét házas barátaink, miután beszámoltunk nekik eljegyzésünkről és a házasságról alkotott elképzeléseinkről.

"Az ki van zárva! Én elhatároztam, hogy még a lábamat is zárt ajtók mögött szőrtelenítem, és akkor festek hajat, ha éppen nem lesz otthon Dániel!" - védekeztem én, és szentül hittem, hogy nálam tapintatosabb, csinosabb, titokzatosabb feleség nem lesz ezen a világon.

Fél év múlva, a nagy nap előtt hetvenkét órával a kanapén kuporogva feküdtem: a nyakam egy nagy sállal körbetekerve, mellettem használt zsebkendők, lázmérő és egy csupor tea. "Öhmm, akkor te nem mész segíteni anyámnak esküvői aprósüteményeket sütni, ugye?" - nézett végig rajtam szörnyülködve leendő férjem. Hát, nem. A szertartásra azonban sikerült "asszonyt faragni belőlem", sem a női baj, sem az orrfújós megfázás nem látszott rajtam. "Na, ugye megmondtam? Méltóság, tartás, erő! Csak elhatározás kérdése" - summáztam magamban az esetet, de éreztem: lesznek itt még bajok.

A nászutunk nagyon forróra sikerült... Értsd: a férjem már a második éjszakán hideg vizes törölközővel csillapította a lázamat, én pedig csak nyögni tudtam a fájdalomtól. Pár nap alatt összeszedtem magam, és falfehéren ugyan, de el tudtam menni egy kis városnézésre.  

Hazatérve aztán elkezdtük a közös életünket, annak rendje és módja szerint rózsaszín fellegeken ülve: nagyokat sétálva, lakást rendezgetve, randizgatva. Na, egy ilyen kikapcsolódós vacsorázgatás vált addigi életem egyik legborzasztóbb emlékévé. A körúti kis étteremben elfogyasztott tészta ugyanis olyan ételmérgezést okozott, hogy még három nap múlva is hánytam. De még a víztől is.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/vadimguzhva/Vadimguzhva

"Jól vagy, drágám?" - faggatott Dániel rendületlenül. Később bevallotta: már az első hányós hajnalon orvoshoz akart vinni, de annyira büszkének és erősnek tűntem, hogy végül úgy döntött, biztos túlélem a dolgot. Végül "megengedtem neki", hogy felhívja az ügyeletet. Akik amikor kiderült, hogy felnőtt vagyok és nem gyerek, közölték, hogy menjek be "lábon".

Nos, a férjem lábain mentem be hozzájuk, ahol meg is kérdezték tőle, hogy "A felesége mindig ennyire elhagyja magát, ha beteg?" Dániel csak annyit mondott "Nem tudom, még csak egy hónapja a feleségem. De azt hiszem, nem... Ő egy erős nő."  

A következő hónap betegségmentesen telt el, én pedig visszatértem a szőrtelentestű-illatos-csiniruhás-mosolygós szerepkörömbe, ami már - hogy úgy mondjam -, elég gyenge lábakon állt. De még mindig nem adtam fel az elhatározásomat, hogy a Nagy Ő engem mindig kifogástalanul lásson.

"Minden oké?" - kopogott be a férjem a wc ajtón. "Öhmm, hát, nem... Van egy kis gond. De megoldom." "Bemegyek" - nyitotta rám az ajtót a férjem, és két perc múlva már egymás kezét szorongatva próbáltam meg pisilni. Felfázás. A következő négy hónapban háromszor esett meg, hogy a vissza-visszatérő felfázásom miatt ketten szorongtunk a lakás legkisebb helyiségében.

Mielőtt az első házassági évfordulónkat megünnepeltünk, még "végigcsináltunk" egy kétoldali tüdőgyulladást is, engem pedig már nem érdekelt, ha ott sertepertél mellettem, ha szőrtelenítek vagy körmöt vágok. A következő évtized pedig megtanította nekem, hogy ha van ember, aki előtt nem kell szerepet játszanom, nem kell mindig tökéletesnek mutatkoznom (mert nem is tudok), akkor az a férjem. (Na jó, pukizni még mindig nem szoktam előtte...)

 
Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek