Mindennél jobban szerettél - mikor nem voltál belőve...
Két embert ismertem: Őt és őt. Egyikük a legféltettebb kincsem volt, másikuk pedig egy jellemtelen, galád alak, aki darabokra szakította a lelkemet.
"Soha nem foglak bántani" - mondta olyan szeretettel a szemében, hogy tudtam: a világ legbiztonságosabb helye - a szíve - most az enyém. Nem kellett más, csakis Ő, Ő, Ő... Aki magához húzott a hóesésben, és kapucnijába bújtatta a fejemet, hogy ne áztassák el az arcomat a hatalmas hópelyhek. Aki attól félt, hogy ha odaadja a szívét, én összetöröm majd. Aki könnyáztatta arccal vett búcsút minden alkalommal, mikor el kellett válunk.
Ez az ember akkor tényleg az életét adta volna értem...
A rengeteg csalódástól megsebzett lelkem azonban már rettegett újra bízni, hinni és megnyílni egy idegennek. Féltem, sőt, halálosan be voltam pánikolva, hogy ha megelőlegezem a bizalmat, akkor megint átgyalogolhatnak rajtam. Mégsem veszítettem el a hitemet: a kezébe adtam magam, bíztam és reméltem. Aztán átgyalogoltak rajtam. Megint...
Ő ugyanis teljesen kifordult magából, én pedig lassan ráébredtem, hogy hiába hittem el minden szavát, neki csak egyetlen igazi szerelme van: a drog. Nem tudhatom, ki is ő valójában, mert a kábszeres, másik énje egy ösztönből cselekvő vadállat.
Így pedig két embert láttam egy testben: Az egyik énje a világ összes szeretetét nekem adná, a másik pedig arra is üres tekintettel reagálna, ha holnap meghalnék. És hiába segített még tegnap egy idős néninek, ma már csak a szer tombol benne, falja az egykor szeretetreméltó énjét, és csorbítja a jellemét. Kiégett. Nem bírja ezt az életet, de tudja, hogy a leszokás egy életre szóló, vérfagyasztó küzdelem - és amúgy is mi értelme lenne, ha józanul már képtelen a boldogságra? Inkább marad a bódító, gondtalan mámorban...
Egy ideig próbáltam rivalizálni a narkóval. Bíztam benne, hogy a szerelmem elég lesz, hogy csókjaimmal életet lehelek majd belé, ölelésemmel pedig hitet adok, hogy még van esélye egy boldog(abb) jövőre. Meg akartam menteni az életét. A felesége akartam lenni, megajándékozni egy kisgyerekkel.
De egy drog elleni csatában légy bármilyen csinos, okos és gondoskodó, a fejedet veszted. Mert ő a kábítószerrel kötött házasságot, méghozzá egy életre.
Emlékszem, leutaztam hozzá, hogy együtt töltsünk egy napsütéses, tavaszi szombatot. Előző nap még érződött a vágyakozás a vidám hangján: hogy vattacukrot együnk, felüljünk egy körhintára, és etessük a kacsákat, csókolózzunk egy fa tövében, és kézen fogva sétáljunk. Előző nap még szeretett, és egy igazi randira készült...
Aztán jött a másnap, odautaztam, de ő nem volt ott, nem várt rám. A telefonját kikapcsolta, és a családtagjai sem tudtak róla semmit, nem aludt otthon. Míg vártam - és mélyen, legbelül az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy egyszer csak megjelenik, és a karjaiba kap -, megijesztett a helyzetem szürrealitása.
Csodálatos idő volt, kiszűrődött a majálisi forgatag vidám zaja, de én csak megsemmisülve ültem ott, porig alázva. Lelkem széthulló darabjaival felszálltam a vonatra, és napokig sírtam. Sosem magyarázta meg, mi történt, sosem kért bocsánatot.
És hogy melyik énje az igazi, a fénylő vagy a sötét? Az, amelyiket éppen táplálja. 13 évesen, amikor beszippantotta ez a világ, még egy ártatlan, értékekkel teli gyermek volt, megannyi lehetőséggel. Csessze meg a drog, hogy tönkretette a múltját és a jövőjét! És csessze meg ő maga is, hogy nem vette fel a harcot értünk, és a könnyebbik utat választotta közös életünk helyett...
Nagy Alexa
Nyitókép: Shutterstock