Aspergeres vagyok, más mint te, de nem rosszabb. Ne akarj megszerelni!

Gyerekkoromban és felnőttkorom jó részében azt hittem, hogy komoly gond van velem. A környezetem is folyton ezt erősítette és ezt táplálta bennem egészen addig, amíg el is hittem, és ezzel elindult a hosszú, évtizedes kálváriám.

Én is úgy indultam az életbe, mint minden más kisgyermek. Önfeledt voltam, boldog, azt hittem, mindenki ilyen, mint én. Hogy mindenkinek természetesek azok a dolgok, amelyek nekem.
Keserves volt az ébredés.

Elkezdtem megtapasztalni, hogy mások teljesen máshogyan, számomra érthetetlenül működnek, de ez visszafelé is igaz volt: a környezetem is azt jelezte felém, hogy valami gond van velem. Gyerekként ezt abszolút nem értettem. Éltem a magam boldog kis életét, önfeledten, felszabadultan. Nevettem, táncoltam, szerettem a verseket már kicsi koromban, meg is örvendeztettem vele mindenkit, akit csak lehetett. Daloltam, szavaltam buszon, vonaton, rendelőben. Akkor még nem tudtam, de magamat védtem ezzel, belekapaszkodtam valamibe, ami kizárja a számomra túl sok ingert. Az már csak a hab volt a tortán, hogy örömteli perceket szereztem ezzel másoknak is.

Aztán mégis elcsúszott az egész. Felfigyeltem arra - mert felhívták rá a figyelmemet -, hogy rengeteg dolog zavar és leterhel, ami másokat nem. Láttam én előtte is, csak nem érdekelt. Teljes elfogadásban voltam másokkal, magammal, valami magától értetődő természetességgel. Talán éppen ezért döbbentem meg és esett végtelenül rosszul, amikor elkezdtek megbélyegezni.

Mindig arról beszéltek, mi a baj velem. Hordtak ide-oda: nevelési tanácsadóba, pszichológushoz, mindenhova. Mindenhol arról győztek meg, hogy nem vagyok normális. Persze, ma már tudom, hogy csak más vagyok, mint a többiek, és ez nagyon nem egyenlő azzal, hogy gond lenne velem.

Számomra ez a mai napig nagyon érdekes. Azok, akik a többséget alkotva hasonlóak és arról beszélnek, milyen fontos az elfogadás, mégsem értenek valami nagyon fontos dolgot. Mégpedig azt, hogy nézőpontot kellene váltani. Mert nem igaz, hogy ha más vagy, akkor gond van veled és mindenáron meg kell téged javítani.

Akkor kezdtem ezzel az egész témával komolyabban foglalkozni, amikor már nem bírtam tovább, hogy „ennyire rossz vagyok". Egy idő után kezelhetetlenné váltam, lázadtam, mindennek ellenálltam, mert telítődtem azzal, hogy folyton mássá akartak tenni. A legvégén szó szerint egy szarkupacnak éreztem magamat.

Az utazásom önmagam felé közel harminc éve kezdődött. Egy nagy tömeges rendezvényen voltam, ahol lapvetően jól éreztem magam, de egy idő után arra figyeltem fel, hogy kezdek rosszul lenni. Szédültem, émelyegtem, dühös és feszült voltam. Először betudtam a melegnek: kánikula és tűző nap volt, amit egyébként sem bírok túlzottan, de a helyzet tovább fokozódott. Fél óra múlva a sírás határán voltam és pánikszerűen menekültem haza.

Azt éreztem, hogy azonnal szükségem van valamire, ami megvéd. Magamra húztam egy plédet és megint csak ösztönösen, bábszerű-szorosan betekertem magam. Ahogyan körülölelt ez a burok, azonnal megnyugodtam. Ekkor kezdtem kutakodni. Képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ennyire „hibás" lennék.

Így esett, hogy végül eltettem a fiókba az összes szakvéleményt, amit addig kaptam.

Az igazság az, hogy a mai napig próbálnak valamilyen skatulyába gyömöszölni bennünket, mindig kell valami címke. Valahol értem, hiszen ki kellett találni valami egyezményes szakmai dolgot, és bár sok jó szándékú, valóban tenni akaró szakember van, azért mégiscsak skatulya az egész. Hívnak bennünket autistának, zebrának, szuperintelligensnek, hiperaktívnak, ADHD-snak, spektrumzavarosnak, hiperérzékenynek, szenzoros zavarosnak, és még sorolhatnám... De valahogy sokak számára ez még mindig egy bélyeg. Ezek nem pozitív jelzők, hanem valami, amivel foglalkozni kell, másítani kell, javítani kell. Pedig dehogy!

Ha egy olyan ember, mint amilyenek „mi" is vagyunk mélyen megismeri önmagát és megtanulja, mi tesz neki jót, hogyan kell léteznie, hogy jól működjön, óriási potenciálok bontakozhatnak ki. Ez egy nagyon összetett téma, mert tudni kell, mikor és mennyit kell pihenni, egyedül lenni, mikor, mit és mennyit kell enni, inni, aludni, edzeni. Minden apró részletre oda kell figyelni. Mennyit vagyunk együtt másokkal és milyen minőségben. Foglalkozni kell a testünkkel, a lelkünkkel, muszáj mindig szinten tartani az energiarendszerünket.

Mert ránk máshogy és sokkal erősebben hatnak az ingerek. Zajok, fények, szagok, társaság. A ruhák, a használati tárgyaink anyaga, a hőmérséklet, és még sok minden. Ezért, ha „megtanuljuk magunkat" és elkezdünk aszerint élni, teljesen rendben leszünk. Sokan nem értik ezt. Nem értik, amikor felteszik a kérdéseiket: na, és ezt meg ezt próbáltad már? Vagy, amikor kéretlen tanácsokat osztogatnak arról, mit kellene tennem azért, hogy elmúljon az, ahogyan én működöm. Pedig egyszerűen csak ennyi kellene:

A lényeg egy: tényleg van, hogy egy gyermek beteg és segítségre szorul. Tényleg van, hogy kóros mértéket ölt egy állapot. De rendkívül fontos lenne, hogy különbséget tegyünk aközött, hogy valaki valóban fejlesztésre szorul, és aközött, hogy egyszerűen más, mint a többiek. Nem lehet egy kalap alá venni mindenkit, és pláne nem szabadna azt erősíteni bennünk, hogy folyton javításra szorulunk. Lehetne tőlünk tanulni is, például arról, hogy egy dolgot többféleképpen is meg lehet közelíteni. Vagy arról, hogy más is van a világban, mint amit a többség érzékel, és vannak módszerek, melyek segítségével jól együtt lehet élni azzal, amiben különbözünk tőlük.

Húsz évvel ezelőtt kezdtem erről pedagógusokat oktatni, és közben csodás embereket ismertem meg. Nagyon örültem, hogy nyitottak, tanulnak, alkalmazzák azt, amiről beszéltünk. Ők tényleg elfogadták ezeket a „felcímkézett" gyerekeket és csodának látták őket. Ma egyre több ilyen szakember van, és már elérhető az infó mindenki számára. De mégis: fókuszváltás kell. Nincs velünk gond. Nem kell minket megjavítani. Egyszerűen mások vagyunk. Ha a környezetünk nyitott erre, elfogadja a helyzetet és vele minket, akkor mind csodát tapasztalunk.

Nyitókép: Shutterstock