Férfivélemény: Kézikönyv kellene a nőkhöz, mert uram biztos, hogy én nem értem őket

Férfitársaim, segítsetek! Ha valaki tudja, hogyan kell bánni a női kollégákkal, egy anyával, az anyóssal, a barátnővel vagy a feleséggel, az kérem, kommenteljen és egyesítsük erőinket! Eljutottam arra a pontra, amikor egyedül már nem tudok kiigazodni a női szeszély vadregényes erdejében.

A férfiak is tudnak hisztisek lenni, pontosan tudom magamról, hogy sokkal rosszabb vagyok néha mint a nők, és nemcsak nyavalygok, de non-stop panaszkodom. Ebben akkor vagyok a legjobb, ha valami apró bosszúság ér, rosszul sikerül az ebéd vagy a meeting, reggel valaki bunkó velem a villamoson, esetleg egy hosszú út során nemcsak éhes vagyok, de pisilnem is kell. A következő megálló viszont fényévekre van. Ilyenkor minden az arcomra van írva, és nem csoda, hogy senki se mer hozzám szólni.

Hiába a látszólagos hasonlóság a nőkkel, így sem sikerült közel harminc év alatt kiismernem őket. A mai napig nem tudom megfejteni, hogy anyukám miért olyan, amilyen, nem beszélve a női kollégáimról. Bárhol dolgoztam eddig, minden helyen szembesültem azzal, hogy a nők hangulata úgy hullámzik, mint egy szinuszgörbe, és nem naponta, hanem percenként is képes változni. Ilyenkor pedig nincs más lehetőség, mint szépen, csendben meghúzódni, és kivárni, amíg elül a vihar. Persz, van olyan helyzet, amikor a lapítás is csak olaj a tűzre.

Hozok egy példát. Anyával a napokban volt egy komoly összetűzésem. Eltörte a lábát és jelenleg otthon lábadozik, ezért amikor csak tudok, besegítek apának. Tipikus középkorú férfi, keveri a Lidlt az Aldival, és kétségbeesve tekinget jobbra, balra a boltokban, kezében szorongatva a bevásárlólistát, mert nem tudja, mennyi pontosan egy marék kesudió. Fogalma sincs arról, hogy a retek szó a papíron melyik fajtát is fedi az elérhető négyből és melyik termék lehet a „bármilyen pékáru reggelire". Megelőzve az újabb pánikrohamát, felajánlottam a faternak, hogy hagyja csak rám a bevásárlást.

Munkából hazafelé a bolt felé vettem az irányt. Rutinos bevásárló vagyok, sőt kifejezetten imádok az élelmiszerüzletekben korzózni, talán ezért is élveztem anno két évig a kereskedelemben dolgozni. Sorban pakoltam be az árukat a kocsiba, lisztet és húst, zöldséget és nassolni valót, üdítőt és tejet, sajtot, sonkát... mindent, amire szerintem egy középkorú házaspárnak szüksége lehet. Mosollyal az arcomon léptem ki a boltból, bepakoltam a kocsiba és elhajtottam anyáékhoz. Felvittem a két megrakott táskát, és ahogy pakoltuk ki a bevásárlást, úgy konyult le a vigyor a képemről.

Forrás: Shutterstock

Anya mindenbe belekötött. Ez a liszt nem jó kenyérsütésre, az alma túl drága volt, ő az olcsóbból kétszer többet tudott volna venni ennyi pénzért, és minek vettem dobozos tejet? Nem tudom, hogy ő csak a hűtöttet szereti? „Hihetetlen" – mondja. „Dilettánsokkal van körülvéve." Úgy a küszöb szélére lettem állítva, hogy szóhoz sem jutottam. A pumpa egyre feljebb ment bennem, és még mielőtt úgy megráztam volna az anyámat, ahogy a fejemben elképzeltem, fogtam magam és kiviharzottam a lakásból. A folyosón pont beleütköztem az apámba, elkaptam a karját és csak annyit mondtam: „jobb, ha most nem mész be".

Az ember csak segíteni próbál, de ahelyett, hogy megköszönnék, még őt kérik számon. Eltelt pár nap, nem hívtam anyát, ő sem keresett egészen hétvégéig. Egyszer csak csörög a telefon, és mintha semmi sem történt volna pár nappal korábban, csilingelő hangon, majd kicsattanva a jókedvtől mesélte, hogy a lisztből és almából sosem sütött még ilyen finom pitét... Mintha egy teljesen másik emberrel beszéltem volna. A nőkkel pedig a munkahelyen sem könnyebb az élet.

Valamelyik nap az egész munkaidőt végigröhögtük az egyik kolléganővel, egy hajszálat sem tettünk keresztbe, viszont kibeszéltünk mindenkit, rokonokat és szülőket, barátokat és barátnőket, más kollégákat és igazán egymásra találtunk. Másnap viszont mintha egy teljesen új ember ült volna a mellettem lévő íróasztalhoz. Nyoma sem volt a felhőtlen szórakozottságnak, és amikor megpróbáltam elsütni egy poént, hogy oldjam a feszkót, akkor felcsattant és a fejemhez vágta, hogy már megint nem hagyom őt dolgozni és inkább a saját anyámmal foglalkozzak, ne pedig őt zaklassam. Éreztem, ahogy a többiek az irodában engem bámulnak és a testemben lévő összes vér a fejembe és a füleimbe tódult.

A páromról pedig nem beszélek, jobban mondva nem merek, mert lehet, hogy olvassa ezt a cikket...

Ez csak pár példa volt a közelmúltból, de egyiknél sem tudok rájönni arra, mit rontottam el, és főleg az rejtély számomra, hogyan lehetne kiismerni a nőket? Valaki biztos írt már hozzájuk egy kézikönyvet, ami megkönnyíti a férfiak dolgát a világban. Kell lennie egy tankönyvnek, amelyből meg lehet tanulni a nők megoldóképletét. Segítsetek, mert néha azt érzem, az is kevés, ha mindent beleadok, és az is sok, ha nem teszek semmit.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek